Negyedik-Gyertya-Vasárnapja

Aranyvasárnap.
Négy égő gyertya.
Zsúfolt bevásárlóközpontok, a zselés szaloncukor a sláger, vitték mint a cukrot-tudósít a híradó.

Aranyvasárnap.
Négy csonkig égett gyertya.
Négyen megfagytak a nagy hidegben -tudósít a híradó.

Tőle nekem - Tőlem Nektek

Zsuzsával mindenről szoktunk beszélgetni, de tényleg mindenről. Mostanában sajna kevesebbet. A fizikai távolság lepelként rávetül a mindennapos infók átadására, hiába fogadkoztunk nyár elején, hogy aztán... mi, nem engedünk. No, de, ami ugyanaz maradt, most is tudunk egymás csacskaságain jókat derülni, és bölcs, sokat éltek módjára, mindenről véleménnyel lenni és meggyőződéssel leszögezni, hogy már pedig, így van jól minden és ha lehet jobb, rajtunk áll. Olyan motivációt ad, hogy letéve a telefont, már a jobbátétel azonnali gyakorlásába kezdenék. Persze voltak néha túl liberális ötletei, számomra legalábbis azok, meg kell hagyni... Apropó Zsuzsa, miért is írok én róla? Fel akartam vezetni a Dalí festményt, amit tegnap kaptam tőle egy megjegyzéssel: "Lehet neked nem fog tetszeni, nekem nagyon". Még mielőtt kinyitottam volna a csatolmányt, már agyaltam, mit ábrázolhat, amitől neki nagyon, de nekem nem biztos, hogy tetszeni fog. Még most is azon agyalok, hogy mit ábrázol, de azt mindenesetre, a belebámulás első öt másodpercében éreztem, hogy nekem is nagyon bejön, illetve leköti a figyelmem százötven százalékig s ez már jó. Talán a testrészek funkcióváltásából adódó feszültség generálta azóta méginkább fokozódó kíváncsiságom.Tovább is van...

Régi mese megtalálva

Kicsi Ioana-nak!

Lehet, hogy volt, lehet, hogy nem, de én úgy hiszem igen, egy pöttöm kislány Avéd városában valamikor régecskén, de lehet, hogy mostanában egy hatalmas nagy házban, de az is lehet, hogy csak egy picinyke házikóban. De nem erről akar szólni e mese, hanem inkább arról, hogy erről a kislánykáról, akit Johannának hívtak elterjedt a hír, hogy nagyon hatalmas szíve van. Mindenkinek mosolyra derül az arca, ha ránéz... azt is beszélték, hogy apró szívecskék csillognak szemeiben. Én láttam is... Eljutott a hír a királyhoz is, talán épp én mondtam el neki, de tréfának vette és nem igazán akarta hinni.

- Szívek a szemeiben?! Ugyanmár... ki látott még olyat? - morgott hitetlenkedve a király.

Talán a következő pillanatban már meg is feledkezett volna a hírről,– hiszen nagyon nagyon sok dolga volt, állandóan utazások, tárgyalások, találkozók töltötték be életét, családjára egyáltalán nem maradt ideje, szegény királylányok és királyfiúcskák gyakrabban látták a televízióban apukájukat mint ahányszor megölelhették, ölébe ülhettek volna – de ekkor belépett egy udvaronc, aki emlékeztetni kívánta a királyt, hogy a következő tanácskozás Avéd városában lesz, és ideje már készülődni az útra.

Megérkezve a városba a király kiváncsisága egyre nőtt, hogy megláthassa a különleges tekintetű kislányt. Karórájára tekintve, látva, hogy a tanácskozásig még van két óra, előreszólt hintómesterének vagy sofőrjének(?), hogy vigye őt Johannához, látni szeretné, hogy valóban szivecskék csillognak-e a szemeiben, ahogy azt mindenfele beszélik. Az ajtóban állva már várta őket a kis Johanna. Elindult felé a király, és közel érkezve hozzá, leguggolt, hogy mélyen a szemébe nézve kikémlelje a szivecskéket. Ekkor Johanna hirtelen megszólalt: - Bácsi, vannak magának gyermekei? Miért nem hozta őket játszani?

Az első kérdés szíven ütötte a királyt, a másodikat talán már meg sem hallotta, mert hirtelen eszébe villant, hogy már két hete nem találkozott a gyerekeiel, annak ellenére, hogy egy udvarban laknak. Könny szökött a szemébe, amiért egy pöttöm kislánynak kell őt emlékeztetnie, hogy ő tulajdonképpen édesapa. Lehajtott fejét felemelve, tekintetét ismét a kislány felé fordította és ekkor látta meg a különös csodát, a szemeiből felé sugárzó apró szivecskéket. Arconcsókolta a kislányt, felugrott és csak ennyit mondott: - Gyerünk haza, várnak a gyerekek! Várták a királyt, de hiába várták az avédi városatyák a tanácsterembe. Azóta is emlegetik, hogy az avédi tanácskozást egy mosolygós kislány hiúsította meg, de azt talán már kevesebben tudják, hogy a királylánykák és királyfiúcskák azóta boldogabb gyerekek, mindig mosolyognak. Légy jó kisgyermek Ioana és mosolyogj ezután is mindenkinek, hogy minél többen megérezhessék az apró, csillogó szivecskék csodaerejét!

u.i.: Előkerült lenyomata egy szinte három éves dévai Nagy találkozásnak. Azóta már biztosan tud olvasni, el kellene küldjem neki... :)

Harmadik-Gyertya-Vasárnapja

Úgy gyújtom meg a gyertyákat, hogy közben számítom máris, mikor fújom ki őket, maradjon fényforrás jövő vasárnapra is. Néha a mosolyt is beosztja az ember, egyet jobbra, egyet balra, aztán aki előtte áll, az még várhat, míg újra feltöltődik a görbület-akkumulátor...emlékszem időkre, mikor annyit vigyorogtam, hogy estére begörcsöltek az arcizmaim. Azt mondják "szakavatottak", a komoly, merev arc ráncosít. Egy itt, egy ott és nééé, ott is. Mosolyra fel! Fény is lesz!

Emberek és árak

Ember, ember,
te rideg ember!
Utolsó vagy s mégse viszed el
a telet.
Mert ára van ám a hidegnek,
nem is akármilyen(ek):
januÁRja, februÁRja, s bújtatva bár,
de a kabátok jelzik, hogy mÁRcius sem egy
meleg, bikinis fazon.

Képről szabadon, konvenciók nélkül

Szörfözés közben a napi hírek, események közt, egy-egy hosszabb tanulmány olvasása közepette vágyakozik az ember egy kis bónuszra, valami üdítő vizuális elemre, relax a szemnek, az agynak. Ez nálam gyakran lakberendezési, barkácsoló oldalakra való váltással, egy hangos vers meghallgatásával (amikor már csak a füleim vethetők be), festmények "befogadásával", illetve az erre való nyitottság tanúsításával történik. A képek vagy rám találnak, vagy témára keresem őket és amelyik elvarázsol, arról már pörögnek is agyamban a művészetelméleti hozzáértés szempontjából bizonyára teljesen inkoherens megállapításaim.
Tettem már kísérletet sajátos képértelmezésre a legminimálisabb háttérinformációk birtokában és nagyon érdekes, (számomra legalábbis mindenképp) tanulságos következtetésekre jutottam. Utólag olvasni arról, amit enged az ember saját magának felfedezni, lehet, hogy nagy luxus az idő tekintetében, de nagy élmény felfedezni a spanyol viaszt a legcsekélyebb sugalmazás nélkül.
A fenti festményről csak a festő kiléte és a születési és elhalálozási adatai ismeretesek előttem. De ezek is csak azután derültek ki, a cím is, miután már megfogalmazódott bennem, hogy mi az, amiért érdemesnek találtam e műre egy adventi bejegyzést szánni. Számomra e képet az illúziókeltő művészi megoldások, csúnya szóval festészeti praktikák, teszik a leginkább vonzóvá, csodálhatóvá, amelyek révén a téma, mint keret, számomra másodlagossá vált, elfeledteti bennem az angyal, tündér létét, ugyanakkor ezekkel az eszközökkel válik lehetővé, hogy komplex módon és az egész képen, saroktól sarokig érzékelhtő legyen a könnyed légiesség jelenléte. Illúzióról beszélek mégis, mert ha átfogóan nézzük a képet és nem a ruha gyors sodrású patak voltára és a felületi nézetből sűrű felhő-rendszernek tűnő "talajra" koncentrálunk érdekes észrevételt tehetünk: a sötétebb tónusok havas sziklaszirtet tárnak elénk s ebben a közegben a ruha is fénytörő neylon-függönnyé válik. Ami csodálnivaló számomra a kettős térhatás, amelyek közti váltás a szemlélőre van bízva, tulajdonképpen elmondható: nézőpont kérdése, hogy a kecsesen pihenő, talán éppen a "világvégi tó" fölé lábát lógató női alakban egy, bár hóra, fagyra immunis, de hús-vér emberi lényt vagy egy megfoghatatlan angyalt látunk. Bizonyára több lényeges elem is elkerülte a figyelmem, amelyek egy szakértő elemzés sajátjai, de nem is volt célom a korszakba helyezésen keresztül, különböző művészetleméleti fogalmakkal operálva megmondani a tutit, csupán megosztani Veletek egy kedves élményem.


A festmény: Edward Robert Hughes műve (1851 -1914) - Heart of snow

decEMBER 6!

Méghogy nincs Mikulás! Ezt a badarságot!
én valamikor az elemis osztályok legelején világosodtam meg a témában, de hát akkor másról szólt a fáma. Azt kellett hinni, hogy van az egy és igaz Mikulás, aki minden gyermekhez eljut egy éjjel alatt, legalábbis a mi házunk táján e hír járta. Amint az emberpalánta elkezd számolni s az óra fogalmaival is tisztán operál, kis- és nagymánus, percek és társai, máris kételkedni kezd, de hisz ez sehogyan sem lehetséges. A múlt évezredben, még Niculás trónolásának idején az igazi Mikulást nem láthattuk, mert az mindig akkor jött, amikor aludtunk. Ennyire titokzatosak lettek volna a szüleim vagy inkább kockázatkerülők, nehogy lebukjanak, ha beöltöznek? Mikulást élőben nem láthattam, csak a Télapót az oviban, de egyszer az is szinte lebukott egy cipőbaki miatt, persze kimagyarázták...

No, szóval: van Mikulás! szerintem túl sok is. Tegnap Kolozsvár fele csak az úton kettő mellett suhantunk el. Nem vagyok pszichológus, lehet alaptalan a félelmem, de eltöprengtem: jó-e az egy kicsi fejlődő személyiségnek, ha még a mikulásképe is ennyire diverzifikált a sok itt-ott lézengő céges bábu miatt ilyentájt. Vagy ma már másként jelenik meg Őnagyszakállsága a gyermeki köztudatban? Mikulásokat várnak? Mikulásnéniket?- az éppencsak fel nem ismert nagynénik, mamák személyében évente. A toalett-papír minőségű piros-fehér jelmez ára, elérhetősége talán nem épp egy egész évben erre az alkalomra készülő jóságos matuzsálem imázs építését hivatott szolgálni. Hisznek-e egyáltalán valamiben most a kicsik, hisz a gólyasztori is annyira elavult már, hogy a kistesóval hamarabb asszociálja az ultrahangos képet a gyerek mint egy aliglátott madárral. Hol élsz Bea? A modern ember nem áltatja gyerekét, gyorsan élünk, nincs idő "hazugságra", melyről a legtöbb esetben csalódással rántódik le a lepel. Minek rombolni a gyerek lelkét? Hogy is van ez? Ti hogy látjátok?

Télre hangolva

Télnek még se híre, se ha(m)va e vidéken
hóemberünk még csak fejünkben gyúrható...
szénszemei, széngombjai az ereszben,
sálát most köti nagyanyó
seprűjét most köti nagyapó,
hugi a murkot választja épp,
anyu keresi, van-e lyukas fazék?
én a mosolyát tervezem fejemben,
hat kis széndarab, vagy inkább hét
a legvidámabb görbület?
Nem a ruha teszi a hóembert!
-nevet fel apu s örvend, hogy
nem kell még havat seperni.

. . . morzsák

MorZSÁKba hord össze a hideg minden kis életet,

hanGYANTÁval beragadnak az értékek

s a száj hurokba csomózott kis üregén

apránként áramlik ki az OXIGÉN.

Várakozás indul!

Advent. És máris asszociálunk, jön a jelzős szerkezet: adventi naptár. A virtuális világból felénk áradó ajándékozási ötletek ingerei a lúdasok talán, hogy épp ez villant fel elsőként. Elseje lévén akkor nem is engedném továbbgyűrűzni az adventi asszociációk ötletbörzéjét.

Adventi naptár. Egy eléggé újkeletű ünnepvárási kellék. Ezzel ismét elérkeztünk a tárgyiasításhoz és egyúttal megfogalmazódik bennem a kérdés, miért van szüksége a modern embernek lépten-nyomon materializálni, exteriorizálni a belső világot, kivetíteni a fogalmak szintjét? Költői kérdésnek szántam, mert sorakoztathatnánk fel válasz-érv gyanánt marketingpolitikai megfontolásokat, új-hagyományteremtő szándékot, pszichológiai értelmezési kereteket, különös tekintettel az ajándékozás pszichológiájára, de nem célom efféle interpretációja a jelenségnek... talán a Mauss-i ajándékozás azért mégis érdemel pár szót, mely megközelítésben az ajándékozott tárgyaknak manájuk, egyfajta, az ajándékozóhoz köthető, "mágikus" erejük van.

(Bár 1924-es szaktanulmányában Marcel Mauss az ajándékozás "szertartását" törzsi berkekben vizsgálja, a legfőbb tanulság mégis éppen az általánosan is kiterjeszthető konklúzió: az ajándékozás tulajdonképpen nem önzetlen, nemes gesztus, hanem "határidős" ügylet, melyben az ajándékozó és ajándékozott közötti, egyfajta lekötelezettségi kapocs latens módon ugyan, de elevenen él. Mauss ezzel rávilágít, hogy az ajándékozás is egy púr gazdasági jelenség, melyben ugyan néha a szimbolikus tétek volta és az idő, mint közbeékelődött "elterelő művelet" az adok-kapok viszonyt elfedi, valójában nem másról van szó, mint arról, hogy az ajándékozás kontextusában is minden ökonomizált. duplazárójel nyílik: elkalandozásom, talán folytatom egy hosszabb a témának szentelt irományban. most azonban visszakanyarodnék, ha sikerül felvenni a fonalat))

Nos! Hányat is kell aludnunk még karácsonyig? - volt a kisgyerek naponkénti, nyaggató kérdése és jött az anyuka figyelemlekötő játékos válasza: elkészült az adventi naptár, olvasható az adventi naptár megjelenéséhez köthető legendáriumból. A gyerekszoba meghitt anya-gyermek intimitásából, mára civil összefogás decemberi akciójává nőtte ki magát az adventi ablak-nyitogatás. Egy iskolai kezdeményező szándékról értesít a média. Egy magyarországi iskolában 24 kiszemelt ablak vár az elkövetkező napokban sorban kinyításra, egy óriási adventi naptárt szimbolizálva. Róluk hallunk, de sok a hasonló hagyományteremtő, közösségépítő kezdeményezés. A tárgyiasult várakozás gesztussá visszacsatolt megvalósulása, mondhatnánk.

A zsebek, dobozkák, zoknik, borítékok, ablakok, mint meglepetés-elfedő takarás szimbolikájában engem az ablak és a köré építhető kis(nagy)világ lehetősége vonz leginkább. Megtréfálva az édességözönben, haszontalan porfogókban realizálódó tárgyiasítást, élnék a virtuális világ ablaknyitó, ám "környezetkímélő" ajándékozási lehetőségével.

Értelmezés kérdése, hogy én nyitom-e ki az ablakocskákat, vagy az, aki majd az elkövetkező 24 napban pár percre be(a)kukkantó lesz, vagy Fülöp Miklós Budapesten élő fiatal művész Ablak festményéhez hasonlóan az ablakok ki se nyílnak, csak egy kis fény árad be az átlátszó üvegeken át mindennapjainkba, még az is egyéni, hogy ki mire várakozik ebben az időszakban, viszont úgy érzem van egy közös pont, mely objektivitásában talán inkább "visszaszámlálásra", leltározásra késztet: közeledik az év vége. De, ha azelőtt még Érkezőre várunk, hát várakozzunk együtt pár pillanat erejéig! :)

Első-Gyertya-Vasárnapja

Sztaniolba burkolt várakozón,
gyöngyeinket fényezőn, hogy kiaggassuk
toljuk bele hétköznapjaink bevásárló szekerét
a dísszel-szép-ünneplés axiómává előléptetett gyakorlatába.
Idén csillámosat akarok, illatos gyertyákat, ezüst és arany angyalhajat, a Mikulás-tányér mellé csilingelő krampuszokat a szalvéta sarkára, no meg hóember matricát a karácsonyi manikűrömre...
-megannyi pihentagyú, de a piacon tonnaszám fellelhető, áruba bocsátott ötlet. Ünnepszépítő jeligével? ...
Ünnepdúsítás ez vagy a külsőségekre való fókuszálással éppen az igazi ünnep elsorvasztása valósul meg? Kellenek-e kellékek az ünnepléshez? Fogyasztás-orientált, vásárlásra programozott agyunkkal nem is értjük, mi ez a puritanista rosszmájúság. Csillogó díszvilágítás, gigantikus fenyőfák, formábaöntött csokoládémassza. Ki az a különc, aki megkérdőjelezi ezek létjogosultságát decemberi hónapunk utcáin, főterein, polcain? Ez a személy nem én vagyok, bizonyítékául vírusfertőzöttségemnek. A vírus neve egyben imperatívusz: Tárgyakkal Ünnepelj! Az ünnep közeledik, a dátum legalábbis kikerülhetetlenül, tárgyak mindenütt a boltokban. Kikerülhetetlenül?

Kicsi tatám

   Hétfő volt aznap is. Talán akkor is ökörnyálak libegő táncát csillogtatta meg a lemenő nap. Új belépő, érkező tiszteletére volt a tánc, számunkra a búcsú rekviemje. Azóta eltelt 11 év, azóta kis virágos kertetek panorámája ez. Tudom, ti is megcsodáljátok e szép tájat, valahányszor kiültök egy sziromra, levélre belélegezni az időtlenség álomporát.

gasztro-pillanatok

Ha az ember fiának/lányának az utóbbi időben a csirkemell jelentette a húst, néha hallal tarkítva, gondolkodóba esik, mivel is lehetne kicsit feldobni és megtoldani valamivel az ízvilágát. Hamar kisütöttem, hogy tányért is sütök "alá". Mostanában volt pár kenyérsütési akcióm (hagymás, lenmagos, kukoricaliszttel megpótolt kenyérkék), így mondhatni rutinosan zubbintottam a lisztet a dagasztó edénybe. Talán itt kéne megjegyezni, hogy nem szívlelem a méricskélős recepteket, nagyon kreatívitás-romboló tud lenni a szájbarágós "ebből ennyit, abból annyit" lista. És ha az elvárt állagtól kicsit eltér a főztünk? Sebaj, ha az íze finom. Ki ne járta volna meg, hogy a szósznak indult kreációja krémlevesnek keresztelve volt inkább fogyasztható? És? Szerintem az ízletes falatokhoz csak fantázia kell és nem szabad azért nem megpróbálni elkészíteni egy finomságot, mert hát épp nincs itthon a "kért", eddig sosem hallott, egzotikus-nevű alapanyag, amit a sztárkonyhák sztárséfjei előszeretettel belopnak ételkülönlegességeikbe. Nos, zupp ebből, zupp abból, kever-kavar - ezek a legfontosabb varázsigék ebben a fogyasztásorientált alakotóművészetben, szerintem...
...aztán meg is kell tölteni a tálat: káposzta, paradicsom, reszelt sárgarépa, bazsalikom, oliva olaj, szezámmagos rántott csirkemell és hagymagyűrűk, salátaöntet és íme:
a csirkemell saláta
Tovább is van...

Napok... napjaink

Huszonnégy, huszonöt, harminc év... objektív időmértékegységek segítségével értelmünkkel valahogyan csak felfogjuk ezeket az időtömegeket, de emlékezetünkben még az alapegységként vett évet sem tudjuk "belátni". Mégis ilyen ciklikus körökbe tuszkoljuk életünket, talán a kalendarisztikus készen kapott keretek kényelme, talán épp a szokás jól bevált léte és ennélfogva megkérdőjelezésének "értelmetlensége" miatt is. Pedig egy nap, huszonnégy óra mennyivel kézzelfoghatóbb, mintha éreznénk a hosszúságát, ha szánunk rá pár percet: elmélázni, mondjuk a tegnapon. Mennyire gyorsan el tud telni egy nap, vagy néha épp nagyon lassan... És hány ilyen meg olyan nap egy élet? Gondoltunk-e már bele? Mennyit éltünk eddig?
Vannak évfordulóink, de a napfordulók mindig más kontextusban jelennek meg, pedig ebben a mindent e- előtaggal átszőtt világban már nem kell időmilliomosoknak lennünk tollal, papírral, számológéppel, hogy számon tartsuk, de legalábbis néha eszünkbe jusson és utánanézzünk, hogy hány napja tart életünk. Talán épp egy egyszerű hétköznapunk emelkedhet ünnepnap státusba így: nekem például egészen érdekes érzés, nem sima-szerdai-hangulatú, hogy éppen ma vagyok KILENCEZER NAPOS...

http://www.easysurf.cc/ndate2.htm - csípd nyakon te is a napjaidat

Szept... s nekem Fenosept

Megjött az első ember, idejének máris felénél jár...

Engem meg is ölelt, jelét adva, hogy már nem tanácsos vizes hajjal futkorászni, aztán félpercenkénti tüsszögéssel tudatosult is bennem, hogy tovatűnt a forró nyár. Ágyba is bújtam, hogy minél előbb kiláballjak e nemszeretem-helyzetből és a plafonnézés monoton hangulatát elkerülendő máris előkaptam kedvencem kötetét. Gondoltam egy-egy Radnóti-sor két pézsé-origamizás közben elviselhetőbbé teszi e nyűgöt. De kis idő és mint amikor esővert ablakon keresztül igyekszel kifürkészni a kinti táj elemeit, úgy mosódtak el a betűk hunyorgó szemeim előtt. Lassan az összes érzékszerv érzékeltette létét, azaz épp diszfunkcionálissá vált: orr csöpög, könny csorog, fül bedugul, ízek nincsenek. És akkor eszembejutottak Lackfi János hangos versei és el is indítottam gyorsan A legyőzött gravitációt. Ennek a versnek már akkor bizalmat szavaztam, mikor legelőször hallva felfedeztem, hogy Mácsai Pál szavalja. Egy ilyen kettős, csakis jó produktumot hozhat ki bármiből: de jót jóval elmondatni egyenes út egy művet a kedvencek listájára felvetetni.

Aztán érkezett a bodza tea, az este, a késő este, a nagyon késő este, amikor már amúgyis ágyban lennék, az aznapi utolsó bogyó és a hosszú orrtörölgetős éjszaka. És ez csak egy sima meghülés volt, amit mindenki átél évente akár többször is? Szerencsére én nagyon ritkán, remélem ezzel jó időre letudva effajta "átlag állampolgári kötelességem". Azt hiszem, anyumnak mint mindegyik, na jó, a legtöbb, ez a megállapítása is helytálló: fiam, te egy meghülést is képes vagy a legborzasztóbb kórként megélni, nagyon rossz beteg vagy!

No, de vége és újra teljesértékű szeptemberi napok jöhetnek. :)

Egy csipetnyi kulinaritás: H-B művek

Májkrémmel és sajttal töltött szezámmagos puliszka golyócskák paradicsomos, ananászos környezetben, de Hajni szerint egyszerűen csak Szarvasbogár

Tovább is van...

Kinek hogy...

Éjfélt üt az óra. Befordulva szobájába, átszellemülten tapad ajtójához megsimogatva száján az első csók friss nyomát. Még nem sejtik, hogy ez az a pillanat: élet indul útjára. Hajnali pirkadatban, úton a munkába egy arany-gyanús medál csillan fel a járda melletti sövény tövében. Pakol és átköltözik a folyóra panorámás irodába. Még egyszer kinyitja, hogy el tudja hinni, valóban a legnagyobb osztályzat dísziti ellenőrző füzetkéjét. Toty, toty, toty és igen! Teljesen egyedül sikerült neki három lépés. Yes-ek, igen-ek, da-k, ja-k, si-k, ya-k, yep-ek, ouin-k, ne-k, ken-ek szállnak szét ceremónikus keretek közt. Apukája lett egy négy kilós életerős fiúcskának. A rosszindulatú daganat már egy hónapja stabil állapotban van, olvassa le kórlapjáról erőrekapva. Gyűlöli e napot, mert tudta, hogy nem lett volna szabad ma vizsgáznia, előre tudta, mégis megkísértette a sorsot és richtig, hogy elvágta. De hisz tudta előre, miért is próbálkozott, péntek tizenhárom. Éjfélt üt az óra.

Éjfélt üt az óra. Könnyes szemmel megfordul, aztán eltűnik a ködben örökre. Noszogatja, ébredjen, mert rosszat álmodott, de társa élettelen hideg szobor már. Benyit s földön találja párját vértócsában, idejekorán kikívánkozott. Rohanva a busz után karja beleakad a szomszéd kiálló vaskerítésének szöges drótjába ötcentis cafatot hasítva ki belőle. Kilépve a főnöktől tudatosul benne, hogy mától státusa: munkanélküli. A kismama betakarja a virággal kezében érkező apuka előtt, az orvos nem fedezi tovább, polidaktília. Mostantól hivatalosan is születési nevét írhatja alá, visszakapta, vagy inkább visszadobták neki. Összeesik a lépcsőházban, az esésben lábát töri. Gyorsul, még mindig és észre sem veszi, hogyan lép át egy más állapotba. Telefonja még mindig ökölbeszorítva, könnyek potyognak rá, most értesült róla. Átértelmezt e napot, az utcán megállították, mert zöld zokni volt rajta és ezért elutazhat Zanzibárra két hétre zöld repülőn. Mától szerencsenapja péntek tizenhárom. Éjfélt üt az óra.

3d-s nyári este már csak síkban

dekor-dinnye-desszert :) :) :)

hóNAPzáró itt meg ott

Kapolcsi kapocs lehet a szójáték kedvéért a Palya udvar előttem beátlansága, így nincs erről be(a)számoló, de Lackfi János pointilista ihletettségű Mazsola-rajzás-a emlékezetes mazsolaszem a tegnapi napból, mint ahogyan a Monostorapátiban történt találkozás a kihívással élők (mert a sérült szó kevésbé jellemezte tegnap őket, mint a "mi" beállítódottságunkat a témában) performanszaival is: a csengettyűs zenélés összhangja, a Vakrepülők dalai, Napsugár Anna jeltánca és a tolókocsis táncprodukciók mind mind alternatívákat villantottak fel az "úgy is" teljes értékű élet megélhetőségére. Lemanguria, szabad mozgású tánc, jurta, ősi elemek, megannyi fogalom melynek megértése és befogadása szemléletváltást igényel. Nekem ez valahogy nem jött össze, így csak outsiderként szemléltem a láthatóan ellazító táncmozdulatokat. Művészudvarok, vonuló emberáradat szemben és nyomodban, ez fárasztó volt kicsit, de a völgy fílingképzőjének elengedhetetlen eleme. Buszozás, vonatozás és még nincs vége a napnak. Két szó játékával tudnám a leginkább jellemezni Hevesi Tamás július- és egyben Badacsonyi Borhetek-záró műsorát: hang és erő: a hangerő ő maga hangfalakat megszégyenítő módon, az erő hangja is, mely dinamikussága láttán magától értetődik.
És már augusztus, nyárváróban még egy ideig a sok őszszerű nap után, aztán már búcsúzni is kell tőle, de addig még egy kis magyar tenger, víz és napfény (remélhetőleg)

egy puzzle-líra példány

Árva szív
A nyár ára
Várva szív
Egy árva pipát
 
Szív árva
Ára a nyár
Szív várva
Pipát egy árva 
SZIVÁRVÁNY.

fél éve...

Nemes Boldog Élet. Emiatt zavaró nekem így együtt: Albert Éva Beáta. Albert apukám után, Éva anyukám után, Beáta Leventéért. Ovis barátnője lett névadómmá a kedvére, ezért minden alkalommal meg is dorgáltam, még egy ilyen csúnya nevet, durrogtam mindig: bejáta. Beaként már hozzámnőtt, de ma sem szeretem, viszont már büszke vagyok rá, örökségként Leventétől átértelmeződött számomra, mindig velem van, meghatároz.

Tavaly azt mondtad valakinek négyszemközt, hogy vigyázzon rám, mert nagyon szeretsz engem. Köszönöm, hogy kimondtad. Te mindig többet láttál bennem még „macsika” becézés alatt is mint én magamban. Érted is igyekezni fogok! Legyen álmod szép mindennel kiteljesedve, amit az életben szerettél volna még, de kirohantál belőle mielőtt azok realizálódhattak volna. R.I.P. Levente!

Zasé

Za Á, É, Í, Ó, Ő, Ú sé za Ű
ma elhagyták helyüket.
Tanácskozásra sorakoztak fel a ZS után
sé bezárkóztak két ( ) be.
Céljuk, hogy megvitassák
Mindannyiuk hátrányos helyzetét sé 
ennek orvoslására megoldást találjanak.
Míg A, E, I, O, csakúgy elvannak,
minden teher nélkül 
addig ők cipekednek egész életükben.
Nincs igazság!
Na jó na, Ö-re sé Ü-re még sóztak két-két pontocskát,
de za mégsem két nehéz oszlop...
Mi a megoldás...-ezen morfondírozott a társaság.
-Abc bíró elé visszük za ügyet!-szögezték le.
-Á, za mégsem jó!-szólalt fel É- látjátok
 mi lett a vége za S-el való peremnek.
Abc bíró helyet adott S azon kérelmének,
 hogy megelégelve mindenkori 
második helyét a leggyakrabban
 használt kötőszóban tegnap óta ő állhat elől.
Erre felbátorkodott a zikkzakkos Z is
sé precendensként felhozva za én ügyemet S-sel
Mától ő is A elé mászott szégyentelenül.
-Te csak ne sajnáld A-t, neki így is könnyebb
 mint nekünk-vágott közbe Á.
-Tudjátok mit?-gurult elő Ó- leckéztessük
 meg a bandát, de ne szóljunk semmit Abc-nek.
Van egy otletem. Hagyjuk cserben oket. Igy ni.
Meglatjatok fel fognak ebredni se becsulni fogjak meg 
teherhordo eletunket. Se meg valami, ne is menjunk vissza 
mellejuk mig meg nem kernek szepen minket 
se nem meltatjak irasban is fontossagunkat.
-JOOOO! Ertett egyet szomszedja konnyu eletet irigyelve 
Á, É, Í, Ő, Ú se Ű se bezarkoztak meg egy kapcsoszarojel moge.

...Hova vezet ez a vilag ha mar abecenk betui is marakodnak?
  ELEMI KÁOSZ

A csók világnapján

Csók Istvánnal, mert csókos...

...és Szilágyi Domokossal, mert nagyon szeretem (három éve még elmondtam volna becsukott szemmel, nem megy az újratanulás)

ESTE A TÖMBHÁZAKNÁL

Nagy házak kicsi árnyékában
lassúdadon lépdel a láb,
sebesen száll a lélek -
mert a lélek mozgásformája a vágy,
még akkor is, ha tilosba téved,
s önmagát hajkurássza vissza,
hogy hű lehess, mint a nyugtalanság,
s mint a nyugalom, tiszta.

Nagy házak kicsi árnyékában
a gond
fegyelmezetten gondolattá tömörül,
s követ ritmusosan
a lehajló est lombjaiban -
követ valakit,
ki fájón szereti,
s aki mégis örül,
hogy itt lehetett
köztetek, célszerű meszesgödrök,
tervszerűtlen szerelmek,
nagy eszmék árnyékában -
egy a kicsi emberek közül.

Szinte cím nélkül - de így már van is

Kissé csalódottan fogadtam ma be egy műalkotást. A szuprematista Malevich geometrikus elemekből felépített festői világában a nemmondomkianevétmertlelőnémapoént (később leleplezem) kompozíciójába bámultam bele. Csalódtam, ugyanis szomorúan kellett konstalálnom tévedésem, mert amikor jó ideje, -persze nem 1918-ban- egy nagyobb társaság kellős közepén egy fehér betűkkel megírt word-dokumentumot büszkén mentettem el, majd másnap a menüsor fontszínező lenyíló fülecskéjében feketére váltottam szemügyrevételezőn a “tegnapi” inkognítóban fogadott ihletem termését, azt hittem ezzel újabb szárnyakat adok puzzle-lírámnak (autodefíníció szerint), hát még ha kinyomtatnám és felvághatnék vele, hogy hát,  én tudom, ott mi rejlik… de nyomban sztornózom is e pár sort, mert a két fehérség funkciójából adódóan azt hiszem merőben különböző két síkot érintek, de legalábbis más más oldalról közelítek feléjük. Rejteni és nyitni ugyanis erős túlzással sem rendezhetők szinonímapárba. A kérdés, hogy a rejtés vagy nyitás, mint plusz adalék emelhet-e új perspektívába egy művet, adhat-e neki jelentéstelítődést vagy éppen a belemagyarázás súlya alatt degradáló, elművészietlenítő tényezőként hat? Egyáltalán mi tölti fel jelentéssel, a csodálóból kiváltott érzések, tehát szubjektív értéktartományban mozgunk vagy a kvázi-objektív, esztéták által műveszettörténeti axiómákba rendezett elméleti konstrukciók vagy azok “csak” az értelmezési etikett sarokkövei? Egy óvodást hasonló produktummal lusta pingálónak titulálnának társai és nem egy kubizmust meghaladó művészt hozsannáznának benne bizonyára. És talán ebben rejlik a magyarázat. A tudatosság és a mögötte felhalmozódó és egyénformáló stíluselméleti kompetencia adja a műalkotás legitimitását. Talán… Mindenesetre Malevichnek a következő festményével sikerült “tabula rasa” jelszó alatt forradalmasítania a képzőművészetet, legalábbis így szól a fáma. Lássuk hát a Fehér alapon fehér négyzetet:

Hogy mik vannak...

Személycsere, de a név marad.

      Szegény szabójánosok, kovácsistvánok, a főnevek közt is néha már csak köznevekként jelennek meg. Végeztem egy gyors kutatást, az egyik népszerű közösségi portál személykeresőjében lekértem a fent említett emberkék számát. A Kovács István 3000, a Szabó János 1750  körül mozog sarkítással, mert nem volt türelmem a -néket filterezni, de a valóságban ez amúgy is jóval több (én csak falucskámból ki tudok emelni féltucat azonos nevűt, akiknek léte nem regisztrált efféle netes adatbázisokban). 

     Nos, honnan is  eredeztető újabb pihentagyú ötletem? Olvasom ma a hírt: rektorcsere történt az SZTE-n, Prof. Dr. Szabó Gábor leköszönő rektort Prof. Dr. Szabó Gábor váltja az egyetemi rektori tisztségben. A kereső szerint e nevet is szinte 2300 iwiw-tag viseli, azért mégiscsak érdekes egybeesés, hogy egy viszonylag szűk területen, az akadémiai szférában ilyen eset megtörténik. Nagyon kisstílűnek tűnhet e magamból kiírt rácsodálkozásom, de számomra ez, még ha ilyen, minden tudományos méltatásukat nélkülöző módon is, de reflektálásra szorult...

Biszku(ic)

Pár percig morfondíroztam mielőtt odatoldottam volna a zárójelet, de ezidőalatt még a youtube-ra is bekukkantottam a témában és hát a Menta Terasz előtti várakozó tömeg megerősítette bennem, (ami a tegnap délután a Bulgakov tetőtéri, egyik lépcsőfokán egyensúlyozva, szójátékként is már beugrott) hogy valóban: a rettegett rendszerhű, de mára Béla bácsivá aggult, kommunista belügyminiszter a megtorlások idejéből, rágcsálnivaló csemegeként bukkan fel egy világhírű cím modelljére épített kontrasztban, a Bűn és büntetlenség c. dokumentumfilmben sokak számára. Sokak számára viszont neve egyet jelent a családjuk tragédiájának megpecsételőjével.

Gondolkodom.

Hogyan lehet bűntetlenségben élni, ha a bűn elévülhetetlenségét már nemcsak történelemkönyvekben számszerűsített, adatsorokká zsugorodott kioltott emberéletek, de utcanevek, múzeumok, történeti intézetek nyomatékosítják? Ott tátong a hatalmas hiátus, hogyan lehetséges a felelősségrevonás elmaradása? “Szakemberek” megválaszolják a hogyant és nem is kell hozzá nagy fantázia laikus keksz-rágókként sem, mégis böki a csőrünk a meg nem emésztett falat: beszélhetünk-e jogállamiságról, igazságszolgáltatásról, történelmi jóvátételről vagy egyáltalán rendszerváltásról, ha a BB-k kanapéjukon ücsörögve anekdotáznak (illetve tették ezt míg éltek háborítatlan) a megtorló rezsimet elvhű meggyőződésből legitimként értelmezve, ilyenformán az önrevízió legcsekélyebb voltát sem tanúsítva? 

Nyár, hol a február?

a halasztó
nem halastó
nem te fogsz ki
rajtad fog ki
az idő

homo(k)

Játszik a homokkal, komoly játékot. Alkot, eltöröl, újrakreál. Állandó megszűnés és teremtés körforgása. Hangulatkreálás vagy ráeszméltetés az állandó átalakulásra, ennek folytonosságára? Az emberben felsajdul a fájdalom, hogy alig vált élettelivé, egy mozdulat máris elsöpri teljesen, újnak adva teret… de még mindig nem áll össze előtte a kép, hogy ez a valóvilág hű modellezése, az is ilyen kegyetlen tud lenni, vagy ennyire gördülékeny, illékony. Értelmezés kérdése…

Valahányszor látom, mindig rácsodálkozom Czakó Ferenc homokanimátor művészetére. Megtestesült példája a teremtő alkotásnak, ami az ujjak érzékenységében rezonál a finom homokszemcsékkel szimbiózisban eggyé válva vetítve ki érzéseket, dallamok vizualizált változatait.

Bármikor újra megtörténhet… (?)

Hogyan engedhették meg Hitlernek, hogy annyi szörnyűséget műveljen a zsidókkal? – kérdezzük felháborodottan a fekete-fehér sorokra meredve a Führer szónoklatát éljenezve hallgató hatalmas tömeget. Nem értjük a buzgó, elvakult dicsőítést.
Buták voltak akkor az emberek, lehetett őket az orruknál fogva irányítani – mondaná János bácsi, ezzel nyugtázva, hogy ma már okosabbak vagyunk, nem tűrnénk el ilyenfajta manipulációt. Vajon tényleg egyszeri és megismételhetetlen volt ez a hitleri hatóerő vagy reprodukálható a mai modern társadalmakban is?

A Hullám (The Wave) története a hatvanas évek végének Amerikájában játszódik. Az intelligens, egyedi módszerekkel oktató történelemtanár, Mr. Ross egy pszichológiai kisérlettel bebizonyítja, hogy fegyelmezéssel, egyenlőséget, közös célt sugalló jelszavak skandáltatásával beindulhat az emberekben egy olyan tömegpszichológiai folyamat mely valóban hullámként sodorja aztán magával a többi embert is. Mi lehet ennek a titka? Az egyenlőség eszméjét hangsúlyozva, az atomizálódott egyének,  koruk perifériára szorult, deprivált indivídumai is fontosnak érzik magukat a közösségben. Amikor a fegyelmezés már beépül a mindennapos cselekvésekbe, habitualizálódik, tudatalatti önkontrollba lép át és a közösségtudat is kialakul, attól a pillanattól már bármely, jól propagált cél elérése szentté válik a „közösség” minden egyénje számára egyen-egyenként. És a hullám sodor megállíthatatlanul, a közerkölcs szabályai közé beemelve Machiavelli mondatát: a cél szentesíti az eszközt!

Utófílinges összegzésként

Felkészített, közös estre hangolt arcok – kikészített lábak piszkos talpakra váltva, de úgyis ropva tovább. A gondolatjel helyettesíti mindazt, ami 5 és 5 óra közt zajlott. 
Csupán ennyi is mondható a tegnapi történések mérlegeként. Ma még minden eleven, talán még hajunk is füstös, talán még a magas sarkak is megtisztítatlan hevernek ledobva, de lesz, mikor a számtalan sok lekapott pillanat emlékeztet már egy-egy kiesett momentumra. Ma még a sörösüvegbe lógó szívószál színére is emlékszünk, a markáns parfüm-illatok még orrunkban, a sajtgolyócska íze a szánkban, de szelektív agyunk sokmindent kidob majd, és ez így van rendjén. A lényeg, hogy az alaphangulat, a kellemes emlék elraktározódjék bennünk jó időre, azt hiszem ez garantált.

Változatok gyolcsra cérnával fűzött hangulatra I.

Változatok gyolcsra cérnával fűzött hangulatra II.

Magyari Tivadar útravalójából szemlézve és rácsodálkozva a versre

Az ember néha kiragadna sorokat és mohón kisajátítaná azokat, merthogy az rá annyira illik… aztán megáll, elmélázik kicsit önzőségén és hagyja az egészet egyben, majd megmutatja másnak is, hadd találja meg mindenki a maga személyes sorait, kapja el a vágy kiragadni azokat, majd ráeszmélni, hogy otthagyva szebben hangzik és még szebben ha megmutatja mindenkinek…

Kassák Lajos: Távoli üdvözlet

Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra a hajnalban, vasalt, széles
szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőkben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren
voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénk fordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.
Aki elment az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után.
Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg 
szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
itt maradtak.
A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.
Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem így van.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán faképnél
hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.

N.P.-nek válaszként

Értem! Mondanám, ha Patyomkin-falvaink
valóban csak álságosak lennének,
de nagyonis bennük élünk s így csak:
Értem… mert a megértés lekövetéssel
igazolható. De, miért is kellene érteni
úgy, ahogy másnak jó? Nem kell semmit, sehol, senkinek,
nincs iránytű s elveszett az ÉRTelem(ELEK).

Gondolatok a televíziózásról… múlt, jelen, jövő

A modernizáció és a következményeinek betudható technikai fejlődés vívmányairól szóló felvezetés már-már közhelyszámbamenően elkoptatott a különböző magyarázó, történeti írásokban vagy a huszadik századi gyors fejlődést taglaló retorikai elemeket sem mellőző napi média-megnyilvánulásokban. Amikor a televíziózásról beszélünk és ennek társadalomtörténeti kontextualizálására törekszünk elengedhetetlen beépítenünk e dinamikus ütemű fejlődés gyors kronológiai áttekintését, természetesen mindezt csak vázlatos módon, érzékeltetve a különböző tudományágak beható hozzájárulását a folyamatba. A távíró, mint az első modern kommunikációs eszköz elterjedése, a piacgazdaságba beágyazottan, megteremtette a feltételeit és az igényét egy komplex kommunikációs rendszer létrejöttének. Így a következő lépcső a telefon megjelenése, a hang, mint továbbítandó jel a fizikai távolságok redukálását tette lehetővé, jelentősen implikálva ezáltal az időtényezőt is a folyamatokba. Az említett gazdasági környezetben egyre fontosabbá válik az idő; az időgazdálkodás és a fejlődés szellemében a különböző tudományos kutatások kisérleteztek a rádiótechnikának minél szélesebbkörű alkalmazási területekre való kiterjesztésével, így jelent meg a rádiótelegráf, majd ezt követően a rádiótelefon a zene és a beszéd sugárzásának lehetőségével. Az 1800-as években a villamosság rohamos fejlődésével párhuzamosan jelentős eredményeket produkáltak kémiai kutatásokban is, melyek elsősorban a fényképezés technikájára hatottak meghatározólag.
A fogyasztói társadalom csírája már a huszadik század elején kibontakozni látszott a különböző ipari érdekeltségek ráhatásaképpen, melyek szorgalmazták a technikai eszközök, így a televíziónak is, háztartási cikként való elterjesztését, és az erre való igény kialakítását a társadalom egyre szélesebb köreiben. Paradox módon a televízió egy lakásban a lakókat otthonaikba zárta, de mégis ablakként nyílt előttük a világra. A rádiózást a televízió elterjedése rövid időn belül kiváltotta és monopol helyzetbe kerülését mi sem jelzi jobban, minthogy a sajtóban az addigi rádiós műsorok kritikái helyét átvette a televízióban sugárzottak méltatásai. És innentől számítható a televíziózásnak mint fontos társadalmi alrendszernek, egy önálló funkciójú monstrumként való körvonalazódása, melynek makroszintű hatása és befolyása megkérdőjelezhetetlen, de komplexitásánál fogva nagyon nehezen mérhető.
A kapitalista társadalomban a magán és a privát szféra dualitása fontos fogalmak, a televíziózás közegeit is e kettősség jellemzi: a mozizás és az otthoni televíziózás jelensége. Szimbolikus interakcionista módon közelítve az otthoni tévézés problematikájához szembeötlő, hogy a munkásosztály az a réteg, akinél a legnagyobb értéket képviseli a televízió léte a lakásban. Politikai funkciót sem kevésbé betöltve a műsorszórás a hatalomgyakorlás amolyan „rejtett tanterv”-szerű eszközeként is értelmezhető, mely a széleskörű televíziózás miatt „alattvalók”, állampolgárok sokaságához jut el saját otthonaikban ülve. Egy másik értelmezésben ugyanakkor, ez a demokrácia kiterjesztésének demonstrálására is szolgált, így terjedt el a közszolgálatiság fogalma a televíziózáson belül, melynek alappilléreiként jelenik meg az objektív hírközlés, a folyamatos és magas színvonalú ismeretterjesztés fontossága és ugyanakkor e tömegmédium értelmezett a nyilvános viták fórumaként is. Mindehhez, a már említett elektronikai ipar érdekeltsége és az otthonközpontúság ideológiája mellett, a társadalomnak az információra való igénye is hozzájárult.
Van egyrészt a közszolgálatiság mint társadalmi kontroll, illetve információ-szóró funkció, másfelől pedig a pluralizált, fogyasztás-orientált beállítódás is lecsapódik a televízió történetében a kereskedelmi televízióíás megjelenésével, mely a hirdetésektől, reklámoktól átszőve szintén egyénformáló, alakító, manipulatív erővel tud fellépni minden otthonban. Kezdetben ezek a tévétársaságok színházi műsorokat adoptáltak és azok közvetítésével generáltak nagy nézettséget, majd a „szappanopera” etimológiája mentén is szemléletes folyamat (érzelmileg túlfűtött drámasorozatok, melyeket egy mosószergyártó cég finanszírozott) eljutott a nagy méretű reklám-invázióhoz. Ebben a kontextusban a nézők már elsősorban fogyasztókként definiálódnak, a szegmensek is fogyasztási célpopulációk kategóriáit jelölik és ennek eredményeképpen a hálózatszerűen elburjánzott műsorok tömkelege a különböző tévétársaságok csatornáin már nem a rendszer sokoldalúságának mutatói, mint inkább a mennyiség özöne. És még az ’50-es években vagyunk. A kábeltévé megjelenésével vált sokszínűvé a kínálat, a fogyasztási preferenciákon túlmenően, vagy ennek alapját keresve a műsorgyártók fontosnak látták, hogy a vásárlóközönséget a társadalmi rétegződés dimenziójában is differenciálják, ezt annyira eredményesen teszik, hogy Raymond Williams szerint a tévé, már identitásalkotó tényezőként lép fel a lakosság körében. A nézők közti nagy kultúrszociológiai különbségek jól körülhatárolt módon a televíziózásban is lecsapódnak. A közönség csak egy egészen kicsi, iskolázott része figyeli a közszolgálati médiumot, a nagy kereskedelmi társaságok csatornái pedig a munkásréteg által preferált inkább. Egyes elméletek e televíziós rendszer számlájára a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének elősegítését is felírják, érvként említve az egyének kultúrához való eltérő hozzáférési lehetőségét, mely „információs szakadék”-ként beépült fogalom a különböző médiaszociológiai írásokban.
A műholdas technika fejlődése lehetővé tette a televíziózás és a csatornák választékának egyre szélesebbkörű elterjedését és a fejlődés ezzel egyidejűleg az antennák, parabola-tányérok miniatűrizálódásában is formabontó újításokat hozott, másfelöl a kulturális és viselkedésminták terjesztése is egyre többekhez jutott el a tévé képernyőjén keresztül. Ruhadarabokkal szemléltetve a következő háromcsatornás rendszer volt érvényben például Norvégiában: a P1- a „norvég mintás pulóvereseknek”, mint népcsatorna, P2- a „svájcisapkások” tábora, a kultúra iránt érdeklődők, valamint a P3 – a „bőrzsdekisek”, azaz a fiatalok csatornája. E szegmentálódás is jelzi a társadalom tévézés-fókuszált meghatározását, „többcsatornás társadalom”. Természetesen ez a hármas felosztás a valóság ideáltipikus leegyszerűsítése csupán, a kínálat kiszélesedése ugyanis már többszempontú és bonyolutabb tévézési prefernciákat jelöl.
A televíziózás történetében kutatkodva a különböző interaktív elemek bevonására már a betelefonálós műsorok bevezetésével törekvés mutatkozott, de a kereskedelmi érdekeltségek, kihasználva ezt a nisét, átalakították azokat pénznyelő automatákká. Az interaktivitás lehetőségeinek széles skálája az internetezés berkeiben tud kiteljesedni, de optimista álláspont szerint ez nem hat negatív erőként a televíziózásra oly mértékben, hogy eltüntesse azt, mint entertainment-elemet, már csak abból a komfortabilitás-faktorból adódóan sem, hogy míg a tévé előtt, elnyúlhat az ember a fotelben, addig a számítógép előredölt, íróasztal fölé, számítógépre görnyedő testhelyzetet követel és a kényelmes szórakozást nem biztosítja oly mértékben. Valószínüleg ezen álláspont képviselői nem számoltak a laptop mobilis alkalmazhatóságával, de legyen optimista a zárszó: mindig lesz televíziózás, mert társadalmilag rögzült kulturális gyakorlattá vált és beépült habitusaink formálójaként nehezen válunk meg tőle, így az internet mint komplementer kommunikációs és információs interfész jelenik meg, de tévézni a képernyő előtt fogunk. Talán...

Beszédem az Auditoriumban

Kedves tanárok, szülők, barátok, vendégek!

Kedves évfolyamtársaim!

Tegnap este leültem a szőnyeg sarkára és elkezdtem számolni az ujjaimon mint első osztályban, vagy még az oviban. 

1-óvoda, 2-nyolcadik, 3-tizenkettő, 4-egyetem, 5-ovi. 
Mondhatnánk azt is, hogy számmal láttam el, kódoltam a BALLAGÁSAIM változó attribútumait, de milyen mérési szintű is lenne ez? Intervallum- vagy már arányskála? Hú, inkább nem égetem magam. Azt mondom csak, ennyiszer ballagtam. 
Ti, kedves társaim, legtöbben eggyel kevesebbszer, így talán egészen más elvárásokkal indultatok el három éve a felsőoktatás „SZOCIOLÓGIA”, illetve „ANTROPOLÓGIA” táblával ellátott ösvényén. Most már bevallhatom nektek, hogy a legelső tanítási héten, csak szerdától mertem bemenni órákra, addig élt bennem a félsz, hogy vajon milyen lesz egy új közösségbe becsöppenni, egyáltalán kialakul-e egy közösség. 
Nehéz ilyenkor közhelymentesen, kendőzetlen hangnemben megszólalni, de azt hiszem mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez a közösség kialakult, még ha az elején a klikkesedés rögös útján jártunk is, különben Anna tegnap este féltizenkettőkor nem írt volna bátorító esemest; Csabinál nem ehettünk volna két slide összeállítása közt paradicsomos vajaskenyeret; Tamással nem beszéltünk volna félóránként telefonon, hogy akkor, hogy is áll a GE-ügy, már csak így rövidítettük a Gáll Ernő Emlékestet; Ilma nem segített volna be egy a szakdolgozathoz szükséges interjú elkészítésével; Ágotával és Zsuzsával nem együtt bújtunk volna ki a ránk dőlt, összetört sátor alól és a következő konfidenciális információk miatt a személyeskedést félretéve, nem lett volna elküldve egy tavalyi kicsempészett tételsor a közös listára valamelyik vizsga előtt, ami végülis azóta megváltozott; nem próbáltunk volna a Félszigeten ismerősöket terelgetni a társunk éppen aktuális zónájába egy kérdőív-kitöltésre és talán az óralátogatók névsora a lapon sem tért volna el a tényleges jelenlevőktől; vagy a keddi hírszemlézésre nem ugyanabból a Szabadságból, Krónikából csemegéztük volna össze a hírfoszlányokat és sorolhatnám még a közösséggé kovácsolódásunk bizonyítékait, de ez túl émikus ízű lenne, talán túl szubjektív ahhoz, hogy az itt jelenlevők unalommentesen interiorizálhatnák azt. 
Első évben Geambaşu Réka tanárnőnk egyik órán megjegyezte: harmadév végére nektek szociológusul kell tudni. Hogy ez mennyire sikerült, hadd ne most bizonyítsuk. Kusza szavakat összefűzve, talán még ökológiai tévkövetkeztetés csapdájába esnénk és tanáraink elcsüggedve vennék tudomásul, hogy egyetemi szocializációnk során a különböző tőkefajtáinkat nem a legnagyobb sikerrel konvertáltuk át egymásba. De vigasztal a tudat, hogy e kis csoport nem lóg a levegőben, társadalmilag beágyazott és bár a gyenge kötések ereje a karrierépítésben bizonyítottan nagyobb hatást ér el, azért erős kötéseinket se próbáljuk meg csak úgy ignorálni. Nem lenne plauzibilis azt mondani, hogy most befejezem mondókám, mert mindent elmondtam. Ez nem igaz! Mert még nagyon sok mondanivalóm lenne az elmúlt három évről, egyetemről, találkozásokról, helyszínekről, de mindenki sajátos mentális térképezéssel raktározza el ezeket magában, hagyjuk, hogy ki-ki ezt újraélje belül, ha úgy érzi ez az óra arra is való. 

És végezetül rímfaragó énem is sok sikert kívánna magunknak a következő pár sorral:

Szociológia szakos hallgatóból szociológusnak előlépni?
Talán túl meredeknek tűnik még e lépcsőfok
de elhinni, hogy azzá válhatunk talán megéri
 s így motiváltan ezért tenni:
ez legyen most fő feladatunk!

Olvasatomban Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában c. írása

Az 1892-ben, Berlinben egy jómódú zsidó családban születő Walter Benjamin munkásságának első felében leginkább német irodalommal foglalkozik. Azonban a német szomorújátékról írt habilitációs munkája elutasítása miatti elkeseredésében a francia irodalom felé fordul. Nagy hatással van rá Baudelaire költészete, akinek számtalan versét németre fordítja. 1923-ban kerül kapcsolatba az Institute für Sozialforschung nagy alakjával, Adornoval, akinek révén a frankfurti intézet tagja lesz 1934-ben. Ebben a szellemi közegben születik meg esszéje: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában 1936-ban.
E művében számos új, először itt definiálandó művészetelméleti fogalommal találkozunk, melyek felvezetését Benjamin a megváltozott társadalmi viszonyok művészeti gyakorlatban való leképeződésének adekvát értelmezése szempontjából tartja fontosnak. Ilyenformán az aura fogalmán keresztül magyarázza az elértéktelenedést, melynek negatív konnotációja nem szükségszerű, ugyanis az addig fennálló művészeti kánonra vonatkozó szabályok értelmében beszélhetünk értékvesztésről; az új művészeti formák értékelésében nem alkalmazhatóak a „régi sablon” előírásai. Ezen kritikai megnyilvánulása egyes teoretikusok, esztéták magatartása ellen az esszében folyamatosan jelen van.
Benjamin minden kompozíciót, melyből műalkotás születik távolságként értelmez, - ebben a megközelítésben az aura, valamely távolság egyszeri megjelenése – és a reprodukálás céljának tekinti minden dolog közelebb hozását térben és emberileg. A műalkotások technikai sokszorosításának okára a társadalmi változások mentén találja meg a választ: megnövekedett az igény a műtárgyak birtoklására, annak akár reprodukált másolatára is. Az emberek ebben a viszonyrendszerben egyformaként érzékelik a reprodukciót az eredetivel.
A sokszorosítást az egyediség tömegessé válásának degradáló műveleteként értelmezi. Ezt a mű aurájának fogalmán keresztül ragadja meg, amely a reprodukálási folyamatban elsorvad, tulajdonképpen a sokszorosítás megfosztja aurájától az eredeti művet. Benjamin szerint a mű valódiságát, térben és időben rögzítve, annak „ittje és mostja” adja. Az esszében említett különböző művészeti ágak mindegyikénél képet kapunk arról a módról, ahogyan azok aurájukat elveszítik. Ilyen módon nemcsak a festmény a fénykép viszonylatában veszíti el auráját, de a filmszínész is lemond teljesítményének „ittjéről és mostjáról”, a színházban játszó színésszel ellentétben, azáltal, hogy a kamerával előállított ismételhetőség hordozhatóvá, transzportálhatóvá konzerválja. Érdekes figyelni itt is a szavakat, a filmszínész kellék, akit a helyére kell állítani, míg a színházban a színész belehelyezi magát a szerepbe, erre az auravesztésre a film a sztárkultusz felépítésével válaszol.
Az épületek, mint művészeti produktumok másfajta megközelítést igényelnek ugyan, mert esetükben közbeékelődik használhatóságuk (taktilis és optikai érzékelésük), de a megszokás fogalmával itt is értelmezhető egyfajta auravesztés.
Az irodalom esetében végbement változások szintén újfajta megközelítést igényelnek. Az író/ szerző – olvasó közötti határvonal a technikai fejlődés és társadalmi változások folytán egyre képlékenyebbé válik, bárki kerülhet mindkét szituációba, így a hozzájuk való viszonyulás sem megengedett többé a régi gyakorlat mentén, amikor az író még foglalkozási kategóriaként volt értelmezendő, ez mára szituacionális szemponttá vált.
Villém Flusser szerint az ismételhetőség „ugyanannak örök visszatérése”. Hasonlóan értelmezi ezt Benjamin is a színészre fókuszálva, de sokkal érzékletesebb metaforát használ: szállítható tükörkép, és ezáltal térben is elhelyezi a „művet”. Az idő központi motívum, bár a fogalmazásbeli árnyalásokban nyakon csíphető Susan Sontag megállapítása, mely szerint Benjamin gondolkodásának meghatározó szervező elve a tér.
Az aura kapcsán, melyet a mű körüli szertartás, rituálé teremt meg, állít szembe két fogalmat Benjamin: a kultikus értéket és a kiállítási értéket. A kultúra érzékelésében időben bekövetkezett változás során a kultikus értéket a technikai sokszorosítás révén a megnövekedett kiállíthatóság, így a kiállítási érték váltja fel. A fényképezés megjelenése a valóság közeledtét jelenti, ezzel szemben a kultikus érték magában hordja az adott mű megközelíthetetlenségét, tulajdonképpen nem is fontos annak láthatósága, létezésének ténye elegendő. Kultikus értéke a fényképnek is lehet, ez a tartalom függvénye. Az emberi arc kultikus értékkel bír, aurájuk megteremtette az emlékezés kultuszát, tulajdonképpen ezzel magyarázható a portrék népszerűsége.
A fényképezés elterjedésével kapcsolatban a teljes esszé mondanivalóját meghatározó kérdést fogalmaz meg Benjamin: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a művészet összjellegét? Míg Bourdieu közepes művészeti ágnak, középszerű kulturális gyakorlatnak tartja a fényképezést, addig Benjamin teljesen más módon közelíti meg a kérdést. A művészet funkcióváltozásáról elmélkedik,( itt jön be ennek a koncentráció – szórakozás fogalompáros általi magyarázata). Más szóval, Benjamin írása annak a gondolkodásmódnak a kritikáját fogalmazza meg, mely a technikai sokszorosítás által született produktumokat, mint amilyen a fénykép, a film, műalkotásként való kezelésüknek még e forma kialakulása előtti időkből vett mércéjével méri.
A különböző nézőpontokból való megközelítés és ezek nem lineáris, hanem helyenként előbukkanó beépítése adja az esszé szerkezetének montázsszerűségét. A tizenharmadik résznél például az a benyomása támadhat az olvasónak, mintha a szerző egy filmet nézve jegyezné le gondolatait: “ a nagyfelvétel alatt a tér, az időlassító alatt a mozgás nyúlik meg”. Werfellel ellentétben, aki művészeten kivülinek tartja a filmet, a külvilágnak csupán steril másolatát látja benne, Benjamin szerint a film felszabadítja a teret, apró részletek érzékelése válik lehetővé általa, a dolgok új és több perspektívából való megközelítése. Ennél a résznél is alkalmazza “kedvenc” technikáját, ami általában a jelenségek dichotómiájára épít: a tudatosan versus öntudatlanul áthatott tér fogalompáros szemléletesen érzékelteti a film hatalmát. A kamera közvetítő ugyan, de önkényes manipuláló és korlátozó eszköz is a néző értelmezési lehetőségeinek szempontjából.
Olvasatomban a mű befejezésének, - mintegy keretet képezve a művészetnek a politikába való beágyazásával, illetve a kettő közötti viszonyrendszer felállításával - ironikus hangvételében egyben erős drámaiság érződik ki a fasizmus elmarasztalásaként, melyhez képest a kommunizmusnak “jobb” megoldása van.
Nagyon érdekesnek tartom, ahogyan a művészethez Benjamin a piacgazdaság oldaláról is megpróbál közelíteni. Ebben a felfogásban a művészet örök feladata, hogy olyan keresletet hozzon létre, melyet teljesen sosem tud kielégíteni. Például a filmszínész áru-jellege is magyarázza az auravesztés anyagi oldalát.
Benjamin esszéjének olvasása során ugyanazon elemek különböző szempontból, más-más viszonyrendszerben kerülnek előtérbe a szöveg más-más részein. A legtöbb esetben a jelenséget ellentét-párokra fűzi fel, ezzel a fogalmazástechnikával téve olvasmányossá a szöveget. A technikai sokszorosítás korát meghaladva a jelen digitális korszakában Benjamin írása új aktualitást nyer. Míg a manuálisan előállított, egyedi műalkotás és a technikai reprodukció szembeállítása elsősorban az eredetiség kérdését taglalta, addig a digitális médiumok a tér és az idő kategóriáit módosítják. Ilyen megközelítésben egy műalkotás több változata képzelhető el, de ugyanígy az is, hogy kézzel foghatóan talán nem is létezik. A műalkotások állandóan változó és változtatható formája számtalan új gondolatot ébreszt az aurával kapcsolatban. Ennek továbbgondolására mindenképp ajánlatos a szöveg értelmező tanulmányozása.

Felhasznált források:

Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://frankfurt.tek.bke.hu/media/szoveg/benjamin_sokszorosit.htm -
Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html - Mélyi József fordítása
Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája
http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/02.html
http://frankfurt.tek.bke.hu/frameset?navbar=szerzo&tart=/szerzo.htm&navbar=szerzo&tart=szerzo.htm

Gáll Ernő emlékére

Gondolkodni lényünk elemi
Állapota. Fokozatai különböztetnek meg embert embertől.
Látlelet a társadalomról a szociológus feladata, de 
Lélekbe látni sem bűn csakúgy magunknak, szubjektíve.

Évek jubileumokká, életünk emlékiratokká zsugorodik
Vagy tágul. Betűk tollból, gombpötyögésekből akár
Átemel a jövőbe, akkorélők jelenébe.
Néha vannak találkozási pontok s
Akkor derül ki, hogyan értékeli a mostélő az akkorélőt.
Kívánok még hosszan tartó egészséget vállalt küldetése teljesítéséhez.
                                                                                         
                                                                                               
                                                                                                                   2010. május 17. 23:50