Biszku(ic)

Pár percig morfondíroztam mielőtt odatoldottam volna a zárójelet, de ezidőalatt még a youtube-ra is bekukkantottam a témában és hát a Menta Terasz előtti várakozó tömeg megerősítette bennem, (ami a tegnap délután a Bulgakov tetőtéri, egyik lépcsőfokán egyensúlyozva, szójátékként is már beugrott) hogy valóban: a rettegett rendszerhű, de mára Béla bácsivá aggult, kommunista belügyminiszter a megtorlások idejéből, rágcsálnivaló csemegeként bukkan fel egy világhírű cím modelljére épített kontrasztban, a Bűn és büntetlenség c. dokumentumfilmben sokak számára. Sokak számára viszont neve egyet jelent a családjuk tragédiájának megpecsételőjével.

Gondolkodom.

Hogyan lehet bűntetlenségben élni, ha a bűn elévülhetetlenségét már nemcsak történelemkönyvekben számszerűsített, adatsorokká zsugorodott kioltott emberéletek, de utcanevek, múzeumok, történeti intézetek nyomatékosítják? Ott tátong a hatalmas hiátus, hogyan lehetséges a felelősségrevonás elmaradása? “Szakemberek” megválaszolják a hogyant és nem is kell hozzá nagy fantázia laikus keksz-rágókként sem, mégis böki a csőrünk a meg nem emésztett falat: beszélhetünk-e jogállamiságról, igazságszolgáltatásról, történelmi jóvátételről vagy egyáltalán rendszerváltásról, ha a BB-k kanapéjukon ücsörögve anekdotáznak (illetve tették ezt míg éltek háborítatlan) a megtorló rezsimet elvhű meggyőződésből legitimként értelmezve, ilyenformán az önrevízió legcsekélyebb voltát sem tanúsítva? 

Nyár, hol a február?

a halasztó
nem halastó
nem te fogsz ki
rajtad fog ki
az idő

homo(k)

Játszik a homokkal, komoly játékot. Alkot, eltöröl, újrakreál. Állandó megszűnés és teremtés körforgása. Hangulatkreálás vagy ráeszméltetés az állandó átalakulásra, ennek folytonosságára? Az emberben felsajdul a fájdalom, hogy alig vált élettelivé, egy mozdulat máris elsöpri teljesen, újnak adva teret… de még mindig nem áll össze előtte a kép, hogy ez a valóvilág hű modellezése, az is ilyen kegyetlen tud lenni, vagy ennyire gördülékeny, illékony. Értelmezés kérdése…

Valahányszor látom, mindig rácsodálkozom Czakó Ferenc homokanimátor művészetére. Megtestesült példája a teremtő alkotásnak, ami az ujjak érzékenységében rezonál a finom homokszemcsékkel szimbiózisban eggyé válva vetítve ki érzéseket, dallamok vizualizált változatait.

Bármikor újra megtörténhet… (?)

Hogyan engedhették meg Hitlernek, hogy annyi szörnyűséget műveljen a zsidókkal? – kérdezzük felháborodottan a fekete-fehér sorokra meredve a Führer szónoklatát éljenezve hallgató hatalmas tömeget. Nem értjük a buzgó, elvakult dicsőítést.
Buták voltak akkor az emberek, lehetett őket az orruknál fogva irányítani – mondaná János bácsi, ezzel nyugtázva, hogy ma már okosabbak vagyunk, nem tűrnénk el ilyenfajta manipulációt. Vajon tényleg egyszeri és megismételhetetlen volt ez a hitleri hatóerő vagy reprodukálható a mai modern társadalmakban is?

A Hullám (The Wave) története a hatvanas évek végének Amerikájában játszódik. Az intelligens, egyedi módszerekkel oktató történelemtanár, Mr. Ross egy pszichológiai kisérlettel bebizonyítja, hogy fegyelmezéssel, egyenlőséget, közös célt sugalló jelszavak skandáltatásával beindulhat az emberekben egy olyan tömegpszichológiai folyamat mely valóban hullámként sodorja aztán magával a többi embert is. Mi lehet ennek a titka? Az egyenlőség eszméjét hangsúlyozva, az atomizálódott egyének,  koruk perifériára szorult, deprivált indivídumai is fontosnak érzik magukat a közösségben. Amikor a fegyelmezés már beépül a mindennapos cselekvésekbe, habitualizálódik, tudatalatti önkontrollba lép át és a közösségtudat is kialakul, attól a pillanattól már bármely, jól propagált cél elérése szentté válik a „közösség” minden egyénje számára egyen-egyenként. És a hullám sodor megállíthatatlanul, a közerkölcs szabályai közé beemelve Machiavelli mondatát: a cél szentesíti az eszközt!

Utófílinges összegzésként

Felkészített, közös estre hangolt arcok – kikészített lábak piszkos talpakra váltva, de úgyis ropva tovább. A gondolatjel helyettesíti mindazt, ami 5 és 5 óra közt zajlott. 
Csupán ennyi is mondható a tegnapi történések mérlegeként. Ma még minden eleven, talán még hajunk is füstös, talán még a magas sarkak is megtisztítatlan hevernek ledobva, de lesz, mikor a számtalan sok lekapott pillanat emlékeztet már egy-egy kiesett momentumra. Ma még a sörösüvegbe lógó szívószál színére is emlékszünk, a markáns parfüm-illatok még orrunkban, a sajtgolyócska íze a szánkban, de szelektív agyunk sokmindent kidob majd, és ez így van rendjén. A lényeg, hogy az alaphangulat, a kellemes emlék elraktározódjék bennünk jó időre, azt hiszem ez garantált.

Változatok gyolcsra cérnával fűzött hangulatra I.

Változatok gyolcsra cérnával fűzött hangulatra II.

Magyari Tivadar útravalójából szemlézve és rácsodálkozva a versre

Az ember néha kiragadna sorokat és mohón kisajátítaná azokat, merthogy az rá annyira illik… aztán megáll, elmélázik kicsit önzőségén és hagyja az egészet egyben, majd megmutatja másnak is, hadd találja meg mindenki a maga személyes sorait, kapja el a vágy kiragadni azokat, majd ráeszmélni, hogy otthagyva szebben hangzik és még szebben ha megmutatja mindenkinek…

Kassák Lajos: Távoli üdvözlet

Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra a hajnalban, vasalt, széles
szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőkben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren
voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénk fordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.
Aki elment az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után.
Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg 
szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
itt maradtak.
A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.
Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem így van.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán faképnél
hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.

N.P.-nek válaszként

Értem! Mondanám, ha Patyomkin-falvaink
valóban csak álságosak lennének,
de nagyonis bennük élünk s így csak:
Értem… mert a megértés lekövetéssel
igazolható. De, miért is kellene érteni
úgy, ahogy másnak jó? Nem kell semmit, sehol, senkinek,
nincs iránytű s elveszett az ÉRTelem(ELEK).

Gondolatok a televíziózásról… múlt, jelen, jövő

A modernizáció és a következményeinek betudható technikai fejlődés vívmányairól szóló felvezetés már-már közhelyszámbamenően elkoptatott a különböző magyarázó, történeti írásokban vagy a huszadik századi gyors fejlődést taglaló retorikai elemeket sem mellőző napi média-megnyilvánulásokban. Amikor a televíziózásról beszélünk és ennek társadalomtörténeti kontextualizálására törekszünk elengedhetetlen beépítenünk e dinamikus ütemű fejlődés gyors kronológiai áttekintését, természetesen mindezt csak vázlatos módon, érzékeltetve a különböző tudományágak beható hozzájárulását a folyamatba. A távíró, mint az első modern kommunikációs eszköz elterjedése, a piacgazdaságba beágyazottan, megteremtette a feltételeit és az igényét egy komplex kommunikációs rendszer létrejöttének. Így a következő lépcső a telefon megjelenése, a hang, mint továbbítandó jel a fizikai távolságok redukálását tette lehetővé, jelentősen implikálva ezáltal az időtényezőt is a folyamatokba. Az említett gazdasági környezetben egyre fontosabbá válik az idő; az időgazdálkodás és a fejlődés szellemében a különböző tudományos kutatások kisérleteztek a rádiótechnikának minél szélesebbkörű alkalmazási területekre való kiterjesztésével, így jelent meg a rádiótelegráf, majd ezt követően a rádiótelefon a zene és a beszéd sugárzásának lehetőségével. Az 1800-as években a villamosság rohamos fejlődésével párhuzamosan jelentős eredményeket produkáltak kémiai kutatásokban is, melyek elsősorban a fényképezés technikájára hatottak meghatározólag.
A fogyasztói társadalom csírája már a huszadik század elején kibontakozni látszott a különböző ipari érdekeltségek ráhatásaképpen, melyek szorgalmazták a technikai eszközök, így a televíziónak is, háztartási cikként való elterjesztését, és az erre való igény kialakítását a társadalom egyre szélesebb köreiben. Paradox módon a televízió egy lakásban a lakókat otthonaikba zárta, de mégis ablakként nyílt előttük a világra. A rádiózást a televízió elterjedése rövid időn belül kiváltotta és monopol helyzetbe kerülését mi sem jelzi jobban, minthogy a sajtóban az addigi rádiós műsorok kritikái helyét átvette a televízióban sugárzottak méltatásai. És innentől számítható a televíziózásnak mint fontos társadalmi alrendszernek, egy önálló funkciójú monstrumként való körvonalazódása, melynek makroszintű hatása és befolyása megkérdőjelezhetetlen, de komplexitásánál fogva nagyon nehezen mérhető.
A kapitalista társadalomban a magán és a privát szféra dualitása fontos fogalmak, a televíziózás közegeit is e kettősség jellemzi: a mozizás és az otthoni televíziózás jelensége. Szimbolikus interakcionista módon közelítve az otthoni tévézés problematikájához szembeötlő, hogy a munkásosztály az a réteg, akinél a legnagyobb értéket képviseli a televízió léte a lakásban. Politikai funkciót sem kevésbé betöltve a műsorszórás a hatalomgyakorlás amolyan „rejtett tanterv”-szerű eszközeként is értelmezhető, mely a széleskörű televíziózás miatt „alattvalók”, állampolgárok sokaságához jut el saját otthonaikban ülve. Egy másik értelmezésben ugyanakkor, ez a demokrácia kiterjesztésének demonstrálására is szolgált, így terjedt el a közszolgálatiság fogalma a televíziózáson belül, melynek alappilléreiként jelenik meg az objektív hírközlés, a folyamatos és magas színvonalú ismeretterjesztés fontossága és ugyanakkor e tömegmédium értelmezett a nyilvános viták fórumaként is. Mindehhez, a már említett elektronikai ipar érdekeltsége és az otthonközpontúság ideológiája mellett, a társadalomnak az információra való igénye is hozzájárult.
Van egyrészt a közszolgálatiság mint társadalmi kontroll, illetve információ-szóró funkció, másfelől pedig a pluralizált, fogyasztás-orientált beállítódás is lecsapódik a televízió történetében a kereskedelmi televízióíás megjelenésével, mely a hirdetésektől, reklámoktól átszőve szintén egyénformáló, alakító, manipulatív erővel tud fellépni minden otthonban. Kezdetben ezek a tévétársaságok színházi műsorokat adoptáltak és azok közvetítésével generáltak nagy nézettséget, majd a „szappanopera” etimológiája mentén is szemléletes folyamat (érzelmileg túlfűtött drámasorozatok, melyeket egy mosószergyártó cég finanszírozott) eljutott a nagy méretű reklám-invázióhoz. Ebben a kontextusban a nézők már elsősorban fogyasztókként definiálódnak, a szegmensek is fogyasztási célpopulációk kategóriáit jelölik és ennek eredményeképpen a hálózatszerűen elburjánzott műsorok tömkelege a különböző tévétársaságok csatornáin már nem a rendszer sokoldalúságának mutatói, mint inkább a mennyiség özöne. És még az ’50-es években vagyunk. A kábeltévé megjelenésével vált sokszínűvé a kínálat, a fogyasztási preferenciákon túlmenően, vagy ennek alapját keresve a műsorgyártók fontosnak látták, hogy a vásárlóközönséget a társadalmi rétegződés dimenziójában is differenciálják, ezt annyira eredményesen teszik, hogy Raymond Williams szerint a tévé, már identitásalkotó tényezőként lép fel a lakosság körében. A nézők közti nagy kultúrszociológiai különbségek jól körülhatárolt módon a televíziózásban is lecsapódnak. A közönség csak egy egészen kicsi, iskolázott része figyeli a közszolgálati médiumot, a nagy kereskedelmi társaságok csatornái pedig a munkásréteg által preferált inkább. Egyes elméletek e televíziós rendszer számlájára a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének elősegítését is felírják, érvként említve az egyének kultúrához való eltérő hozzáférési lehetőségét, mely „információs szakadék”-ként beépült fogalom a különböző médiaszociológiai írásokban.
A műholdas technika fejlődése lehetővé tette a televíziózás és a csatornák választékának egyre szélesebbkörű elterjedését és a fejlődés ezzel egyidejűleg az antennák, parabola-tányérok miniatűrizálódásában is formabontó újításokat hozott, másfelöl a kulturális és viselkedésminták terjesztése is egyre többekhez jutott el a tévé képernyőjén keresztül. Ruhadarabokkal szemléltetve a következő háromcsatornás rendszer volt érvényben például Norvégiában: a P1- a „norvég mintás pulóvereseknek”, mint népcsatorna, P2- a „svájcisapkások” tábora, a kultúra iránt érdeklődők, valamint a P3 – a „bőrzsdekisek”, azaz a fiatalok csatornája. E szegmentálódás is jelzi a társadalom tévézés-fókuszált meghatározását, „többcsatornás társadalom”. Természetesen ez a hármas felosztás a valóság ideáltipikus leegyszerűsítése csupán, a kínálat kiszélesedése ugyanis már többszempontú és bonyolutabb tévézési prefernciákat jelöl.
A televíziózás történetében kutatkodva a különböző interaktív elemek bevonására már a betelefonálós műsorok bevezetésével törekvés mutatkozott, de a kereskedelmi érdekeltségek, kihasználva ezt a nisét, átalakították azokat pénznyelő automatákká. Az interaktivitás lehetőségeinek széles skálája az internetezés berkeiben tud kiteljesedni, de optimista álláspont szerint ez nem hat negatív erőként a televíziózásra oly mértékben, hogy eltüntesse azt, mint entertainment-elemet, már csak abból a komfortabilitás-faktorból adódóan sem, hogy míg a tévé előtt, elnyúlhat az ember a fotelben, addig a számítógép előredölt, íróasztal fölé, számítógépre görnyedő testhelyzetet követel és a kényelmes szórakozást nem biztosítja oly mértékben. Valószínüleg ezen álláspont képviselői nem számoltak a laptop mobilis alkalmazhatóságával, de legyen optimista a zárszó: mindig lesz televíziózás, mert társadalmilag rögzült kulturális gyakorlattá vált és beépült habitusaink formálójaként nehezen válunk meg tőle, így az internet mint komplementer kommunikációs és információs interfész jelenik meg, de tévézni a képernyő előtt fogunk. Talán...

Beszédem az Auditoriumban

Kedves tanárok, szülők, barátok, vendégek!

Kedves évfolyamtársaim!

Tegnap este leültem a szőnyeg sarkára és elkezdtem számolni az ujjaimon mint első osztályban, vagy még az oviban. 

1-óvoda, 2-nyolcadik, 3-tizenkettő, 4-egyetem, 5-ovi. 
Mondhatnánk azt is, hogy számmal láttam el, kódoltam a BALLAGÁSAIM változó attribútumait, de milyen mérési szintű is lenne ez? Intervallum- vagy már arányskála? Hú, inkább nem égetem magam. Azt mondom csak, ennyiszer ballagtam. 
Ti, kedves társaim, legtöbben eggyel kevesebbszer, így talán egészen más elvárásokkal indultatok el három éve a felsőoktatás „SZOCIOLÓGIA”, illetve „ANTROPOLÓGIA” táblával ellátott ösvényén. Most már bevallhatom nektek, hogy a legelső tanítási héten, csak szerdától mertem bemenni órákra, addig élt bennem a félsz, hogy vajon milyen lesz egy új közösségbe becsöppenni, egyáltalán kialakul-e egy közösség. 
Nehéz ilyenkor közhelymentesen, kendőzetlen hangnemben megszólalni, de azt hiszem mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez a közösség kialakult, még ha az elején a klikkesedés rögös útján jártunk is, különben Anna tegnap este féltizenkettőkor nem írt volna bátorító esemest; Csabinál nem ehettünk volna két slide összeállítása közt paradicsomos vajaskenyeret; Tamással nem beszéltünk volna félóránként telefonon, hogy akkor, hogy is áll a GE-ügy, már csak így rövidítettük a Gáll Ernő Emlékestet; Ilma nem segített volna be egy a szakdolgozathoz szükséges interjú elkészítésével; Ágotával és Zsuzsával nem együtt bújtunk volna ki a ránk dőlt, összetört sátor alól és a következő konfidenciális információk miatt a személyeskedést félretéve, nem lett volna elküldve egy tavalyi kicsempészett tételsor a közös listára valamelyik vizsga előtt, ami végülis azóta megváltozott; nem próbáltunk volna a Félszigeten ismerősöket terelgetni a társunk éppen aktuális zónájába egy kérdőív-kitöltésre és talán az óralátogatók névsora a lapon sem tért volna el a tényleges jelenlevőktől; vagy a keddi hírszemlézésre nem ugyanabból a Szabadságból, Krónikából csemegéztük volna össze a hírfoszlányokat és sorolhatnám még a közösséggé kovácsolódásunk bizonyítékait, de ez túl émikus ízű lenne, talán túl szubjektív ahhoz, hogy az itt jelenlevők unalommentesen interiorizálhatnák azt. 
Első évben Geambaşu Réka tanárnőnk egyik órán megjegyezte: harmadév végére nektek szociológusul kell tudni. Hogy ez mennyire sikerült, hadd ne most bizonyítsuk. Kusza szavakat összefűzve, talán még ökológiai tévkövetkeztetés csapdájába esnénk és tanáraink elcsüggedve vennék tudomásul, hogy egyetemi szocializációnk során a különböző tőkefajtáinkat nem a legnagyobb sikerrel konvertáltuk át egymásba. De vigasztal a tudat, hogy e kis csoport nem lóg a levegőben, társadalmilag beágyazott és bár a gyenge kötések ereje a karrierépítésben bizonyítottan nagyobb hatást ér el, azért erős kötéseinket se próbáljuk meg csak úgy ignorálni. Nem lenne plauzibilis azt mondani, hogy most befejezem mondókám, mert mindent elmondtam. Ez nem igaz! Mert még nagyon sok mondanivalóm lenne az elmúlt három évről, egyetemről, találkozásokról, helyszínekről, de mindenki sajátos mentális térképezéssel raktározza el ezeket magában, hagyjuk, hogy ki-ki ezt újraélje belül, ha úgy érzi ez az óra arra is való. 

És végezetül rímfaragó énem is sok sikert kívánna magunknak a következő pár sorral:

Szociológia szakos hallgatóból szociológusnak előlépni?
Talán túl meredeknek tűnik még e lépcsőfok
de elhinni, hogy azzá válhatunk talán megéri
 s így motiváltan ezért tenni:
ez legyen most fő feladatunk!

Olvasatomban Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában c. írása

Az 1892-ben, Berlinben egy jómódú zsidó családban születő Walter Benjamin munkásságának első felében leginkább német irodalommal foglalkozik. Azonban a német szomorújátékról írt habilitációs munkája elutasítása miatti elkeseredésében a francia irodalom felé fordul. Nagy hatással van rá Baudelaire költészete, akinek számtalan versét németre fordítja. 1923-ban kerül kapcsolatba az Institute für Sozialforschung nagy alakjával, Adornoval, akinek révén a frankfurti intézet tagja lesz 1934-ben. Ebben a szellemi közegben születik meg esszéje: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában 1936-ban.
E művében számos új, először itt definiálandó művészetelméleti fogalommal találkozunk, melyek felvezetését Benjamin a megváltozott társadalmi viszonyok művészeti gyakorlatban való leképeződésének adekvát értelmezése szempontjából tartja fontosnak. Ilyenformán az aura fogalmán keresztül magyarázza az elértéktelenedést, melynek negatív konnotációja nem szükségszerű, ugyanis az addig fennálló művészeti kánonra vonatkozó szabályok értelmében beszélhetünk értékvesztésről; az új művészeti formák értékelésében nem alkalmazhatóak a „régi sablon” előírásai. Ezen kritikai megnyilvánulása egyes teoretikusok, esztéták magatartása ellen az esszében folyamatosan jelen van.
Benjamin minden kompozíciót, melyből műalkotás születik távolságként értelmez, - ebben a megközelítésben az aura, valamely távolság egyszeri megjelenése – és a reprodukálás céljának tekinti minden dolog közelebb hozását térben és emberileg. A műalkotások technikai sokszorosításának okára a társadalmi változások mentén találja meg a választ: megnövekedett az igény a műtárgyak birtoklására, annak akár reprodukált másolatára is. Az emberek ebben a viszonyrendszerben egyformaként érzékelik a reprodukciót az eredetivel.
A sokszorosítást az egyediség tömegessé válásának degradáló műveleteként értelmezi. Ezt a mű aurájának fogalmán keresztül ragadja meg, amely a reprodukálási folyamatban elsorvad, tulajdonképpen a sokszorosítás megfosztja aurájától az eredeti művet. Benjamin szerint a mű valódiságát, térben és időben rögzítve, annak „ittje és mostja” adja. Az esszében említett különböző művészeti ágak mindegyikénél képet kapunk arról a módról, ahogyan azok aurájukat elveszítik. Ilyen módon nemcsak a festmény a fénykép viszonylatában veszíti el auráját, de a filmszínész is lemond teljesítményének „ittjéről és mostjáról”, a színházban játszó színésszel ellentétben, azáltal, hogy a kamerával előállított ismételhetőség hordozhatóvá, transzportálhatóvá konzerválja. Érdekes figyelni itt is a szavakat, a filmszínész kellék, akit a helyére kell állítani, míg a színházban a színész belehelyezi magát a szerepbe, erre az auravesztésre a film a sztárkultusz felépítésével válaszol.
Az épületek, mint művészeti produktumok másfajta megközelítést igényelnek ugyan, mert esetükben közbeékelődik használhatóságuk (taktilis és optikai érzékelésük), de a megszokás fogalmával itt is értelmezhető egyfajta auravesztés.
Az irodalom esetében végbement változások szintén újfajta megközelítést igényelnek. Az író/ szerző – olvasó közötti határvonal a technikai fejlődés és társadalmi változások folytán egyre képlékenyebbé válik, bárki kerülhet mindkét szituációba, így a hozzájuk való viszonyulás sem megengedett többé a régi gyakorlat mentén, amikor az író még foglalkozási kategóriaként volt értelmezendő, ez mára szituacionális szemponttá vált.
Villém Flusser szerint az ismételhetőség „ugyanannak örök visszatérése”. Hasonlóan értelmezi ezt Benjamin is a színészre fókuszálva, de sokkal érzékletesebb metaforát használ: szállítható tükörkép, és ezáltal térben is elhelyezi a „művet”. Az idő központi motívum, bár a fogalmazásbeli árnyalásokban nyakon csíphető Susan Sontag megállapítása, mely szerint Benjamin gondolkodásának meghatározó szervező elve a tér.
Az aura kapcsán, melyet a mű körüli szertartás, rituálé teremt meg, állít szembe két fogalmat Benjamin: a kultikus értéket és a kiállítási értéket. A kultúra érzékelésében időben bekövetkezett változás során a kultikus értéket a technikai sokszorosítás révén a megnövekedett kiállíthatóság, így a kiállítási érték váltja fel. A fényképezés megjelenése a valóság közeledtét jelenti, ezzel szemben a kultikus érték magában hordja az adott mű megközelíthetetlenségét, tulajdonképpen nem is fontos annak láthatósága, létezésének ténye elegendő. Kultikus értéke a fényképnek is lehet, ez a tartalom függvénye. Az emberi arc kultikus értékkel bír, aurájuk megteremtette az emlékezés kultuszát, tulajdonképpen ezzel magyarázható a portrék népszerűsége.
A fényképezés elterjedésével kapcsolatban a teljes esszé mondanivalóját meghatározó kérdést fogalmaz meg Benjamin: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a művészet összjellegét? Míg Bourdieu közepes művészeti ágnak, középszerű kulturális gyakorlatnak tartja a fényképezést, addig Benjamin teljesen más módon közelíti meg a kérdést. A művészet funkcióváltozásáról elmélkedik,( itt jön be ennek a koncentráció – szórakozás fogalompáros általi magyarázata). Más szóval, Benjamin írása annak a gondolkodásmódnak a kritikáját fogalmazza meg, mely a technikai sokszorosítás által született produktumokat, mint amilyen a fénykép, a film, műalkotásként való kezelésüknek még e forma kialakulása előtti időkből vett mércéjével méri.
A különböző nézőpontokból való megközelítés és ezek nem lineáris, hanem helyenként előbukkanó beépítése adja az esszé szerkezetének montázsszerűségét. A tizenharmadik résznél például az a benyomása támadhat az olvasónak, mintha a szerző egy filmet nézve jegyezné le gondolatait: “ a nagyfelvétel alatt a tér, az időlassító alatt a mozgás nyúlik meg”. Werfellel ellentétben, aki művészeten kivülinek tartja a filmet, a külvilágnak csupán steril másolatát látja benne, Benjamin szerint a film felszabadítja a teret, apró részletek érzékelése válik lehetővé általa, a dolgok új és több perspektívából való megközelítése. Ennél a résznél is alkalmazza “kedvenc” technikáját, ami általában a jelenségek dichotómiájára épít: a tudatosan versus öntudatlanul áthatott tér fogalompáros szemléletesen érzékelteti a film hatalmát. A kamera közvetítő ugyan, de önkényes manipuláló és korlátozó eszköz is a néző értelmezési lehetőségeinek szempontjából.
Olvasatomban a mű befejezésének, - mintegy keretet képezve a művészetnek a politikába való beágyazásával, illetve a kettő közötti viszonyrendszer felállításával - ironikus hangvételében egyben erős drámaiság érződik ki a fasizmus elmarasztalásaként, melyhez képest a kommunizmusnak “jobb” megoldása van.
Nagyon érdekesnek tartom, ahogyan a művészethez Benjamin a piacgazdaság oldaláról is megpróbál közelíteni. Ebben a felfogásban a művészet örök feladata, hogy olyan keresletet hozzon létre, melyet teljesen sosem tud kielégíteni. Például a filmszínész áru-jellege is magyarázza az auravesztés anyagi oldalát.
Benjamin esszéjének olvasása során ugyanazon elemek különböző szempontból, más-más viszonyrendszerben kerülnek előtérbe a szöveg más-más részein. A legtöbb esetben a jelenséget ellentét-párokra fűzi fel, ezzel a fogalmazástechnikával téve olvasmányossá a szöveget. A technikai sokszorosítás korát meghaladva a jelen digitális korszakában Benjamin írása új aktualitást nyer. Míg a manuálisan előállított, egyedi műalkotás és a technikai reprodukció szembeállítása elsősorban az eredetiség kérdését taglalta, addig a digitális médiumok a tér és az idő kategóriáit módosítják. Ilyen megközelítésben egy műalkotás több változata képzelhető el, de ugyanígy az is, hogy kézzel foghatóan talán nem is létezik. A műalkotások állandóan változó és változtatható formája számtalan új gondolatot ébreszt az aurával kapcsolatban. Ennek továbbgondolására mindenképp ajánlatos a szöveg értelmező tanulmányozása.

Felhasznált források:

Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://frankfurt.tek.bke.hu/media/szoveg/benjamin_sokszorosit.htm -
Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html - Mélyi József fordítása
Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája
http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/02.html
http://frankfurt.tek.bke.hu/frameset?navbar=szerzo&tart=/szerzo.htm&navbar=szerzo&tart=szerzo.htm

Gáll Ernő emlékére

Gondolkodni lényünk elemi
Állapota. Fokozatai különböztetnek meg embert embertől.
Látlelet a társadalomról a szociológus feladata, de 
Lélekbe látni sem bűn csakúgy magunknak, szubjektíve.

Évek jubileumokká, életünk emlékiratokká zsugorodik
Vagy tágul. Betűk tollból, gombpötyögésekből akár
Átemel a jövőbe, akkorélők jelenébe.
Néha vannak találkozási pontok s
Akkor derül ki, hogyan értékeli a mostélő az akkorélőt.
Kívánok még hosszan tartó egészséget vállalt küldetése teljesítéséhez.
                                                                                         
                                                                                               
                                                                                                                   2010. május 17. 23:50