Negyedik-Gyertya-Vasárnapja

Aranyvasárnap.
Négy égő gyertya.
Zsúfolt bevásárlóközpontok, a zselés szaloncukor a sláger, vitték mint a cukrot-tudósít a híradó.

Aranyvasárnap.
Négy csonkig égett gyertya.
Négyen megfagytak a nagy hidegben -tudósít a híradó.

Tőle nekem - Tőlem Nektek

Zsuzsával mindenről szoktunk beszélgetni, de tényleg mindenről. Mostanában sajna kevesebbet. A fizikai távolság lepelként rávetül a mindennapos infók átadására, hiába fogadkoztunk nyár elején, hogy aztán... mi, nem engedünk. No, de, ami ugyanaz maradt, most is tudunk egymás csacskaságain jókat derülni, és bölcs, sokat éltek módjára, mindenről véleménnyel lenni és meggyőződéssel leszögezni, hogy már pedig, így van jól minden és ha lehet jobb, rajtunk áll. Olyan motivációt ad, hogy letéve a telefont, már a jobbátétel azonnali gyakorlásába kezdenék. Persze voltak néha túl liberális ötletei, számomra legalábbis azok, meg kell hagyni... Apropó Zsuzsa, miért is írok én róla? Fel akartam vezetni a Dalí festményt, amit tegnap kaptam tőle egy megjegyzéssel: "Lehet neked nem fog tetszeni, nekem nagyon". Még mielőtt kinyitottam volna a csatolmányt, már agyaltam, mit ábrázolhat, amitől neki nagyon, de nekem nem biztos, hogy tetszeni fog. Még most is azon agyalok, hogy mit ábrázol, de azt mindenesetre, a belebámulás első öt másodpercében éreztem, hogy nekem is nagyon bejön, illetve leköti a figyelmem százötven százalékig s ez már jó. Talán a testrészek funkcióváltásából adódó feszültség generálta azóta méginkább fokozódó kíváncsiságom.Tovább is van...

Régi mese megtalálva

Kicsi Ioana-nak!

Lehet, hogy volt, lehet, hogy nem, de én úgy hiszem igen, egy pöttöm kislány Avéd városában valamikor régecskén, de lehet, hogy mostanában egy hatalmas nagy házban, de az is lehet, hogy csak egy picinyke házikóban. De nem erről akar szólni e mese, hanem inkább arról, hogy erről a kislánykáról, akit Johannának hívtak elterjedt a hír, hogy nagyon hatalmas szíve van. Mindenkinek mosolyra derül az arca, ha ránéz... azt is beszélték, hogy apró szívecskék csillognak szemeiben. Én láttam is... Eljutott a hír a királyhoz is, talán épp én mondtam el neki, de tréfának vette és nem igazán akarta hinni.

- Szívek a szemeiben?! Ugyanmár... ki látott még olyat? - morgott hitetlenkedve a király.

Talán a következő pillanatban már meg is feledkezett volna a hírről,– hiszen nagyon nagyon sok dolga volt, állandóan utazások, tárgyalások, találkozók töltötték be életét, családjára egyáltalán nem maradt ideje, szegény királylányok és királyfiúcskák gyakrabban látták a televízióban apukájukat mint ahányszor megölelhették, ölébe ülhettek volna – de ekkor belépett egy udvaronc, aki emlékeztetni kívánta a királyt, hogy a következő tanácskozás Avéd városában lesz, és ideje már készülődni az útra.

Megérkezve a városba a király kiváncsisága egyre nőtt, hogy megláthassa a különleges tekintetű kislányt. Karórájára tekintve, látva, hogy a tanácskozásig még van két óra, előreszólt hintómesterének vagy sofőrjének(?), hogy vigye őt Johannához, látni szeretné, hogy valóban szivecskék csillognak-e a szemeiben, ahogy azt mindenfele beszélik. Az ajtóban állva már várta őket a kis Johanna. Elindult felé a király, és közel érkezve hozzá, leguggolt, hogy mélyen a szemébe nézve kikémlelje a szivecskéket. Ekkor Johanna hirtelen megszólalt: - Bácsi, vannak magának gyermekei? Miért nem hozta őket játszani?

Az első kérdés szíven ütötte a királyt, a másodikat talán már meg sem hallotta, mert hirtelen eszébe villant, hogy már két hete nem találkozott a gyerekeiel, annak ellenére, hogy egy udvarban laknak. Könny szökött a szemébe, amiért egy pöttöm kislánynak kell őt emlékeztetnie, hogy ő tulajdonképpen édesapa. Lehajtott fejét felemelve, tekintetét ismét a kislány felé fordította és ekkor látta meg a különös csodát, a szemeiből felé sugárzó apró szivecskéket. Arconcsókolta a kislányt, felugrott és csak ennyit mondott: - Gyerünk haza, várnak a gyerekek! Várták a királyt, de hiába várták az avédi városatyák a tanácsterembe. Azóta is emlegetik, hogy az avédi tanácskozást egy mosolygós kislány hiúsította meg, de azt talán már kevesebben tudják, hogy a királylánykák és királyfiúcskák azóta boldogabb gyerekek, mindig mosolyognak. Légy jó kisgyermek Ioana és mosolyogj ezután is mindenkinek, hogy minél többen megérezhessék az apró, csillogó szivecskék csodaerejét!

u.i.: Előkerült lenyomata egy szinte három éves dévai Nagy találkozásnak. Azóta már biztosan tud olvasni, el kellene küldjem neki... :)

Harmadik-Gyertya-Vasárnapja

Úgy gyújtom meg a gyertyákat, hogy közben számítom máris, mikor fújom ki őket, maradjon fényforrás jövő vasárnapra is. Néha a mosolyt is beosztja az ember, egyet jobbra, egyet balra, aztán aki előtte áll, az még várhat, míg újra feltöltődik a görbület-akkumulátor...emlékszem időkre, mikor annyit vigyorogtam, hogy estére begörcsöltek az arcizmaim. Azt mondják "szakavatottak", a komoly, merev arc ráncosít. Egy itt, egy ott és nééé, ott is. Mosolyra fel! Fény is lesz!

Emberek és árak

Ember, ember,
te rideg ember!
Utolsó vagy s mégse viszed el
a telet.
Mert ára van ám a hidegnek,
nem is akármilyen(ek):
januÁRja, februÁRja, s bújtatva bár,
de a kabátok jelzik, hogy mÁRcius sem egy
meleg, bikinis fazon.

Képről szabadon, konvenciók nélkül

Szörfözés közben a napi hírek, események közt, egy-egy hosszabb tanulmány olvasása közepette vágyakozik az ember egy kis bónuszra, valami üdítő vizuális elemre, relax a szemnek, az agynak. Ez nálam gyakran lakberendezési, barkácsoló oldalakra való váltással, egy hangos vers meghallgatásával (amikor már csak a füleim vethetők be), festmények "befogadásával", illetve az erre való nyitottság tanúsításával történik. A képek vagy rám találnak, vagy témára keresem őket és amelyik elvarázsol, arról már pörögnek is agyamban a művészetelméleti hozzáértés szempontjából bizonyára teljesen inkoherens megállapításaim.
Tettem már kísérletet sajátos képértelmezésre a legminimálisabb háttérinformációk birtokában és nagyon érdekes, (számomra legalábbis mindenképp) tanulságos következtetésekre jutottam. Utólag olvasni arról, amit enged az ember saját magának felfedezni, lehet, hogy nagy luxus az idő tekintetében, de nagy élmény felfedezni a spanyol viaszt a legcsekélyebb sugalmazás nélkül.
A fenti festményről csak a festő kiléte és a születési és elhalálozási adatai ismeretesek előttem. De ezek is csak azután derültek ki, a cím is, miután már megfogalmazódott bennem, hogy mi az, amiért érdemesnek találtam e műre egy adventi bejegyzést szánni. Számomra e képet az illúziókeltő művészi megoldások, csúnya szóval festészeti praktikák, teszik a leginkább vonzóvá, csodálhatóvá, amelyek révén a téma, mint keret, számomra másodlagossá vált, elfeledteti bennem az angyal, tündér létét, ugyanakkor ezekkel az eszközökkel válik lehetővé, hogy komplex módon és az egész képen, saroktól sarokig érzékelhtő legyen a könnyed légiesség jelenléte. Illúzióról beszélek mégis, mert ha átfogóan nézzük a képet és nem a ruha gyors sodrású patak voltára és a felületi nézetből sűrű felhő-rendszernek tűnő "talajra" koncentrálunk érdekes észrevételt tehetünk: a sötétebb tónusok havas sziklaszirtet tárnak elénk s ebben a közegben a ruha is fénytörő neylon-függönnyé válik. Ami csodálnivaló számomra a kettős térhatás, amelyek közti váltás a szemlélőre van bízva, tulajdonképpen elmondható: nézőpont kérdése, hogy a kecsesen pihenő, talán éppen a "világvégi tó" fölé lábát lógató női alakban egy, bár hóra, fagyra immunis, de hús-vér emberi lényt vagy egy megfoghatatlan angyalt látunk. Bizonyára több lényeges elem is elkerülte a figyelmem, amelyek egy szakértő elemzés sajátjai, de nem is volt célom a korszakba helyezésen keresztül, különböző művészetleméleti fogalmakkal operálva megmondani a tutit, csupán megosztani Veletek egy kedves élményem.


A festmény: Edward Robert Hughes műve (1851 -1914) - Heart of snow

decEMBER 6!

Méghogy nincs Mikulás! Ezt a badarságot!
én valamikor az elemis osztályok legelején világosodtam meg a témában, de hát akkor másról szólt a fáma. Azt kellett hinni, hogy van az egy és igaz Mikulás, aki minden gyermekhez eljut egy éjjel alatt, legalábbis a mi házunk táján e hír járta. Amint az emberpalánta elkezd számolni s az óra fogalmaival is tisztán operál, kis- és nagymánus, percek és társai, máris kételkedni kezd, de hisz ez sehogyan sem lehetséges. A múlt évezredben, még Niculás trónolásának idején az igazi Mikulást nem láthattuk, mert az mindig akkor jött, amikor aludtunk. Ennyire titokzatosak lettek volna a szüleim vagy inkább kockázatkerülők, nehogy lebukjanak, ha beöltöznek? Mikulást élőben nem láthattam, csak a Télapót az oviban, de egyszer az is szinte lebukott egy cipőbaki miatt, persze kimagyarázták...

No, szóval: van Mikulás! szerintem túl sok is. Tegnap Kolozsvár fele csak az úton kettő mellett suhantunk el. Nem vagyok pszichológus, lehet alaptalan a félelmem, de eltöprengtem: jó-e az egy kicsi fejlődő személyiségnek, ha még a mikulásképe is ennyire diverzifikált a sok itt-ott lézengő céges bábu miatt ilyentájt. Vagy ma már másként jelenik meg Őnagyszakállsága a gyermeki köztudatban? Mikulásokat várnak? Mikulásnéniket?- az éppencsak fel nem ismert nagynénik, mamák személyében évente. A toalett-papír minőségű piros-fehér jelmez ára, elérhetősége talán nem épp egy egész évben erre az alkalomra készülő jóságos matuzsálem imázs építését hivatott szolgálni. Hisznek-e egyáltalán valamiben most a kicsik, hisz a gólyasztori is annyira elavult már, hogy a kistesóval hamarabb asszociálja az ultrahangos képet a gyerek mint egy aliglátott madárral. Hol élsz Bea? A modern ember nem áltatja gyerekét, gyorsan élünk, nincs idő "hazugságra", melyről a legtöbb esetben csalódással rántódik le a lepel. Minek rombolni a gyerek lelkét? Hogy is van ez? Ti hogy látjátok?

Télre hangolva

Télnek még se híre, se ha(m)va e vidéken
hóemberünk még csak fejünkben gyúrható...
szénszemei, széngombjai az ereszben,
sálát most köti nagyanyó
seprűjét most köti nagyapó,
hugi a murkot választja épp,
anyu keresi, van-e lyukas fazék?
én a mosolyát tervezem fejemben,
hat kis széndarab, vagy inkább hét
a legvidámabb görbület?
Nem a ruha teszi a hóembert!
-nevet fel apu s örvend, hogy
nem kell még havat seperni.

. . . morzsák

MorZSÁKba hord össze a hideg minden kis életet,

hanGYANTÁval beragadnak az értékek

s a száj hurokba csomózott kis üregén

apránként áramlik ki az OXIGÉN.

Várakozás indul!

Advent. És máris asszociálunk, jön a jelzős szerkezet: adventi naptár. A virtuális világból felénk áradó ajándékozási ötletek ingerei a lúdasok talán, hogy épp ez villant fel elsőként. Elseje lévén akkor nem is engedném továbbgyűrűzni az adventi asszociációk ötletbörzéjét.

Adventi naptár. Egy eléggé újkeletű ünnepvárási kellék. Ezzel ismét elérkeztünk a tárgyiasításhoz és egyúttal megfogalmazódik bennem a kérdés, miért van szüksége a modern embernek lépten-nyomon materializálni, exteriorizálni a belső világot, kivetíteni a fogalmak szintjét? Költői kérdésnek szántam, mert sorakoztathatnánk fel válasz-érv gyanánt marketingpolitikai megfontolásokat, új-hagyományteremtő szándékot, pszichológiai értelmezési kereteket, különös tekintettel az ajándékozás pszichológiájára, de nem célom efféle interpretációja a jelenségnek... talán a Mauss-i ajándékozás azért mégis érdemel pár szót, mely megközelítésben az ajándékozott tárgyaknak manájuk, egyfajta, az ajándékozóhoz köthető, "mágikus" erejük van.

(Bár 1924-es szaktanulmányában Marcel Mauss az ajándékozás "szertartását" törzsi berkekben vizsgálja, a legfőbb tanulság mégis éppen az általánosan is kiterjeszthető konklúzió: az ajándékozás tulajdonképpen nem önzetlen, nemes gesztus, hanem "határidős" ügylet, melyben az ajándékozó és ajándékozott közötti, egyfajta lekötelezettségi kapocs latens módon ugyan, de elevenen él. Mauss ezzel rávilágít, hogy az ajándékozás is egy púr gazdasági jelenség, melyben ugyan néha a szimbolikus tétek volta és az idő, mint közbeékelődött "elterelő művelet" az adok-kapok viszonyt elfedi, valójában nem másról van szó, mint arról, hogy az ajándékozás kontextusában is minden ökonomizált. duplazárójel nyílik: elkalandozásom, talán folytatom egy hosszabb a témának szentelt irományban. most azonban visszakanyarodnék, ha sikerül felvenni a fonalat))

Nos! Hányat is kell aludnunk még karácsonyig? - volt a kisgyerek naponkénti, nyaggató kérdése és jött az anyuka figyelemlekötő játékos válasza: elkészült az adventi naptár, olvasható az adventi naptár megjelenéséhez köthető legendáriumból. A gyerekszoba meghitt anya-gyermek intimitásából, mára civil összefogás decemberi akciójává nőtte ki magát az adventi ablak-nyitogatás. Egy iskolai kezdeményező szándékról értesít a média. Egy magyarországi iskolában 24 kiszemelt ablak vár az elkövetkező napokban sorban kinyításra, egy óriási adventi naptárt szimbolizálva. Róluk hallunk, de sok a hasonló hagyományteremtő, közösségépítő kezdeményezés. A tárgyiasult várakozás gesztussá visszacsatolt megvalósulása, mondhatnánk.

A zsebek, dobozkák, zoknik, borítékok, ablakok, mint meglepetés-elfedő takarás szimbolikájában engem az ablak és a köré építhető kis(nagy)világ lehetősége vonz leginkább. Megtréfálva az édességözönben, haszontalan porfogókban realizálódó tárgyiasítást, élnék a virtuális világ ablaknyitó, ám "környezetkímélő" ajándékozási lehetőségével.

Értelmezés kérdése, hogy én nyitom-e ki az ablakocskákat, vagy az, aki majd az elkövetkező 24 napban pár percre be(a)kukkantó lesz, vagy Fülöp Miklós Budapesten élő fiatal művész Ablak festményéhez hasonlóan az ablakok ki se nyílnak, csak egy kis fény árad be az átlátszó üvegeken át mindennapjainkba, még az is egyéni, hogy ki mire várakozik ebben az időszakban, viszont úgy érzem van egy közös pont, mely objektivitásában talán inkább "visszaszámlálásra", leltározásra késztet: közeledik az év vége. De, ha azelőtt még Érkezőre várunk, hát várakozzunk együtt pár pillanat erejéig! :)