Kissé csalódottan fogadtam ma be egy műalkotást. A szuprematista Malevich geometrikus elemekből felépített festői világában a nemmondomkianevétmertlelőnémapoént (később leleplezem) kompozíciójába bámultam bele. Csalódtam, ugyanis szomorúan kellett konstalálnom tévedésem, mert amikor jó ideje, -persze nem 1918-ban- egy nagyobb társaság kellős közepén egy fehér betűkkel megírt word-dokumentumot büszkén mentettem el, majd másnap a menüsor fontszínező lenyíló fülecskéjében feketére váltottam szemügyrevételezőn a “tegnapi” inkognítóban fogadott ihletem termését, azt hittem ezzel újabb szárnyakat adok puzzle-lírámnak (autodefíníció szerint), hát még ha kinyomtatnám és felvághatnék vele, hogy hát, én tudom, ott mi rejlik… de nyomban sztornózom is e pár sort, mert a két fehérség funkciójából adódóan azt hiszem merőben különböző két síkot érintek, de legalábbis más más oldalról közelítek feléjük. Rejteni és nyitni ugyanis erős túlzással sem rendezhetők szinonímapárba. A kérdés, hogy a rejtés vagy nyitás, mint plusz adalék emelhet-e új perspektívába egy művet, adhat-e neki jelentéstelítődést vagy éppen a belemagyarázás súlya alatt degradáló, elművészietlenítő tényezőként hat? Egyáltalán mi tölti fel jelentéssel, a csodálóból kiváltott érzések, tehát szubjektív értéktartományban mozgunk vagy a kvázi-objektív, esztéták által műveszettörténeti axiómákba rendezett elméleti konstrukciók vagy azok “csak” az értelmezési etikett sarokkövei? Egy óvodást hasonló produktummal lusta pingálónak titulálnának társai és nem egy kubizmust meghaladó művészt hozsannáznának benne bizonyára. És talán ebben rejlik a magyarázat. A tudatosság és a mögötte felhalmozódó és egyénformáló stíluselméleti kompetencia adja a műalkotás legitimitását. Talán… Mindenesetre Malevichnek a következő festményével sikerült “tabula rasa” jelszó alatt forradalmasítania a képzőművészetet, legalábbis így szól a fáma. Lássuk hát a Fehér alapon fehér négyzetet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
te itt