Az 1892-ben, Berlinben egy jómódú zsidó családban születő Walter Benjamin munkásságának első felében leginkább német irodalommal foglalkozik. Azonban a német szomorújátékról írt habilitációs munkája elutasítása miatti elkeseredésében a francia irodalom felé fordul. Nagy hatással van rá Baudelaire költészete, akinek számtalan versét németre fordítja. 1923-ban kerül kapcsolatba az Institute für Sozialforschung nagy alakjával, Adornoval, akinek révén a frankfurti intézet tagja lesz 1934-ben. Ebben a szellemi közegben születik meg esszéje: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában 1936-ban.
E művében számos új, először itt definiálandó művészetelméleti fogalommal találkozunk, melyek felvezetését Benjamin a megváltozott társadalmi viszonyok művészeti gyakorlatban való leképeződésének adekvát értelmezése szempontjából tartja fontosnak. Ilyenformán az aura fogalmán keresztül magyarázza az elértéktelenedést, melynek negatív konnotációja nem szükségszerű, ugyanis az addig fennálló művészeti kánonra vonatkozó szabályok értelmében beszélhetünk értékvesztésről; az új művészeti formák értékelésében nem alkalmazhatóak a „régi sablon” előírásai. Ezen kritikai megnyilvánulása egyes teoretikusok, esztéták magatartása ellen az esszében folyamatosan jelen van.
Benjamin minden kompozíciót, melyből műalkotás születik távolságként értelmez, - ebben a megközelítésben az aura, valamely távolság egyszeri megjelenése – és a reprodukálás céljának tekinti minden dolog közelebb hozását térben és emberileg. A műalkotások technikai sokszorosításának okára a társadalmi változások mentén találja meg a választ: megnövekedett az igény a műtárgyak birtoklására, annak akár reprodukált másolatára is. Az emberek ebben a viszonyrendszerben egyformaként érzékelik a reprodukciót az eredetivel.
A sokszorosítást az egyediség tömegessé válásának degradáló műveleteként értelmezi. Ezt a mű aurájának fogalmán keresztül ragadja meg, amely a reprodukálási folyamatban elsorvad, tulajdonképpen a sokszorosítás megfosztja aurájától az eredeti művet. Benjamin szerint a mű valódiságát, térben és időben rögzítve, annak „ittje és mostja” adja. Az esszében említett különböző művészeti ágak mindegyikénél képet kapunk arról a módról, ahogyan azok aurájukat elveszítik. Ilyen módon nemcsak a festmény a fénykép viszonylatában veszíti el auráját, de a filmszínész is lemond teljesítményének „ittjéről és mostjáról”, a színházban játszó színésszel ellentétben, azáltal, hogy a kamerával előállított ismételhetőség hordozhatóvá, transzportálhatóvá konzerválja. Érdekes figyelni itt is a szavakat, a filmszínész kellék, akit a helyére kell állítani, míg a színházban a színész belehelyezi magát a szerepbe, erre az auravesztésre a film a sztárkultusz felépítésével válaszol.
Az épületek, mint művészeti produktumok másfajta megközelítést igényelnek ugyan, mert esetükben közbeékelődik használhatóságuk (taktilis és optikai érzékelésük), de a megszokás fogalmával itt is értelmezhető egyfajta auravesztés.
Az irodalom esetében végbement változások szintén újfajta megközelítést igényelnek. Az író/ szerző – olvasó közötti határvonal a technikai fejlődés és társadalmi változások folytán egyre képlékenyebbé válik, bárki kerülhet mindkét szituációba, így a hozzájuk való viszonyulás sem megengedett többé a régi gyakorlat mentén, amikor az író még foglalkozási kategóriaként volt értelmezendő, ez mára szituacionális szemponttá vált.
Villém Flusser szerint az ismételhetőség „ugyanannak örök visszatérése”. Hasonlóan értelmezi ezt Benjamin is a színészre fókuszálva, de sokkal érzékletesebb metaforát használ: szállítható tükörkép, és ezáltal térben is elhelyezi a „művet”. Az idő központi motívum, bár a fogalmazásbeli árnyalásokban nyakon csíphető Susan Sontag megállapítása, mely szerint Benjamin gondolkodásának meghatározó szervező elve a tér.
Az aura kapcsán, melyet a mű körüli szertartás, rituálé teremt meg, állít szembe két fogalmat Benjamin: a kultikus értéket és a kiállítási értéket. A kultúra érzékelésében időben bekövetkezett változás során a kultikus értéket a technikai sokszorosítás révén a megnövekedett kiállíthatóság, így a kiállítási érték váltja fel. A fényképezés megjelenése a valóság közeledtét jelenti, ezzel szemben a kultikus érték magában hordja az adott mű megközelíthetetlenségét, tulajdonképpen nem is fontos annak láthatósága, létezésének ténye elegendő. Kultikus értéke a fényképnek is lehet, ez a tartalom függvénye. Az emberi arc kultikus értékkel bír, aurájuk megteremtette az emlékezés kultuszát, tulajdonképpen ezzel magyarázható a portrék népszerűsége.
A fényképezés elterjedésével kapcsolatban a teljes esszé mondanivalóját meghatározó kérdést fogalmaz meg Benjamin: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a művészet összjellegét? Míg Bourdieu közepes művészeti ágnak, középszerű kulturális gyakorlatnak tartja a fényképezést, addig Benjamin teljesen más módon közelíti meg a kérdést. A művészet funkcióváltozásáról elmélkedik,( itt jön be ennek a koncentráció – szórakozás fogalompáros általi magyarázata). Más szóval, Benjamin írása annak a gondolkodásmódnak a kritikáját fogalmazza meg, mely a technikai sokszorosítás által született produktumokat, mint amilyen a fénykép, a film, műalkotásként való kezelésüknek még e forma kialakulása előtti időkből vett mércéjével méri.
A különböző nézőpontokból való megközelítés és ezek nem lineáris, hanem helyenként előbukkanó beépítése adja az esszé szerkezetének montázsszerűségét. A tizenharmadik résznél például az a benyomása támadhat az olvasónak, mintha a szerző egy filmet nézve jegyezné le gondolatait: “ a nagyfelvétel alatt a tér, az időlassító alatt a mozgás nyúlik meg”. Werfellel ellentétben, aki művészeten kivülinek tartja a filmet, a külvilágnak csupán steril másolatát látja benne, Benjamin szerint a film felszabadítja a teret, apró részletek érzékelése válik lehetővé általa, a dolgok új és több perspektívából való megközelítése. Ennél a résznél is alkalmazza “kedvenc” technikáját, ami általában a jelenségek dichotómiájára épít: a tudatosan versus öntudatlanul áthatott tér fogalompáros szemléletesen érzékelteti a film hatalmát. A kamera közvetítő ugyan, de önkényes manipuláló és korlátozó eszköz is a néző értelmezési lehetőségeinek szempontjából.
Olvasatomban a mű befejezésének, - mintegy keretet képezve a művészetnek a politikába való beágyazásával, illetve a kettő közötti viszonyrendszer felállításával - ironikus hangvételében egyben erős drámaiság érződik ki a fasizmus elmarasztalásaként, melyhez képest a kommunizmusnak “jobb” megoldása van.
Nagyon érdekesnek tartom, ahogyan a művészethez Benjamin a piacgazdaság oldaláról is megpróbál közelíteni. Ebben a felfogásban a művészet örök feladata, hogy olyan keresletet hozzon létre, melyet teljesen sosem tud kielégíteni. Például a filmszínész áru-jellege is magyarázza az auravesztés anyagi oldalát.
Benjamin esszéjének olvasása során ugyanazon elemek különböző szempontból, más-más viszonyrendszerben kerülnek előtérbe a szöveg más-más részein. A legtöbb esetben a jelenséget ellentét-párokra fűzi fel, ezzel a fogalmazástechnikával téve olvasmányossá a szöveget. A technikai sokszorosítás korát meghaladva a jelen digitális korszakában Benjamin írása új aktualitást nyer. Míg a manuálisan előállított, egyedi műalkotás és a technikai reprodukció szembeállítása elsősorban az eredetiség kérdését taglalta, addig a digitális médiumok a tér és az idő kategóriáit módosítják. Ilyen megközelítésben egy műalkotás több változata képzelhető el, de ugyanígy az is, hogy kézzel foghatóan talán nem is létezik. A műalkotások állandóan változó és változtatható formája számtalan új gondolatot ébreszt az aurával kapcsolatban. Ennek továbbgondolására mindenképp ajánlatos a szöveg értelmező tanulmányozása.
Felhasznált források:
Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://frankfurt.tek.bke.hu/media/szoveg/benjamin_sokszorosit.htm -
Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html - Mélyi József fordítása
Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája
http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/02.html
http://frankfurt.tek.bke.hu/frameset?navbar=szerzo&tart=/szerzo.htm&navbar=szerzo&tart=szerzo.htm
E művében számos új, először itt definiálandó művészetelméleti fogalommal találkozunk, melyek felvezetését Benjamin a megváltozott társadalmi viszonyok művészeti gyakorlatban való leképeződésének adekvát értelmezése szempontjából tartja fontosnak. Ilyenformán az aura fogalmán keresztül magyarázza az elértéktelenedést, melynek negatív konnotációja nem szükségszerű, ugyanis az addig fennálló művészeti kánonra vonatkozó szabályok értelmében beszélhetünk értékvesztésről; az új művészeti formák értékelésében nem alkalmazhatóak a „régi sablon” előírásai. Ezen kritikai megnyilvánulása egyes teoretikusok, esztéták magatartása ellen az esszében folyamatosan jelen van.
Benjamin minden kompozíciót, melyből műalkotás születik távolságként értelmez, - ebben a megközelítésben az aura, valamely távolság egyszeri megjelenése – és a reprodukálás céljának tekinti minden dolog közelebb hozását térben és emberileg. A műalkotások technikai sokszorosításának okára a társadalmi változások mentén találja meg a választ: megnövekedett az igény a műtárgyak birtoklására, annak akár reprodukált másolatára is. Az emberek ebben a viszonyrendszerben egyformaként érzékelik a reprodukciót az eredetivel.
A sokszorosítást az egyediség tömegessé válásának degradáló műveleteként értelmezi. Ezt a mű aurájának fogalmán keresztül ragadja meg, amely a reprodukálási folyamatban elsorvad, tulajdonképpen a sokszorosítás megfosztja aurájától az eredeti művet. Benjamin szerint a mű valódiságát, térben és időben rögzítve, annak „ittje és mostja” adja. Az esszében említett különböző művészeti ágak mindegyikénél képet kapunk arról a módról, ahogyan azok aurájukat elveszítik. Ilyen módon nemcsak a festmény a fénykép viszonylatában veszíti el auráját, de a filmszínész is lemond teljesítményének „ittjéről és mostjáról”, a színházban játszó színésszel ellentétben, azáltal, hogy a kamerával előállított ismételhetőség hordozhatóvá, transzportálhatóvá konzerválja. Érdekes figyelni itt is a szavakat, a filmszínész kellék, akit a helyére kell állítani, míg a színházban a színész belehelyezi magát a szerepbe, erre az auravesztésre a film a sztárkultusz felépítésével válaszol.
Az épületek, mint művészeti produktumok másfajta megközelítést igényelnek ugyan, mert esetükben közbeékelődik használhatóságuk (taktilis és optikai érzékelésük), de a megszokás fogalmával itt is értelmezhető egyfajta auravesztés.
Az irodalom esetében végbement változások szintén újfajta megközelítést igényelnek. Az író/ szerző – olvasó közötti határvonal a technikai fejlődés és társadalmi változások folytán egyre képlékenyebbé válik, bárki kerülhet mindkét szituációba, így a hozzájuk való viszonyulás sem megengedett többé a régi gyakorlat mentén, amikor az író még foglalkozási kategóriaként volt értelmezendő, ez mára szituacionális szemponttá vált.
Villém Flusser szerint az ismételhetőség „ugyanannak örök visszatérése”. Hasonlóan értelmezi ezt Benjamin is a színészre fókuszálva, de sokkal érzékletesebb metaforát használ: szállítható tükörkép, és ezáltal térben is elhelyezi a „művet”. Az idő központi motívum, bár a fogalmazásbeli árnyalásokban nyakon csíphető Susan Sontag megállapítása, mely szerint Benjamin gondolkodásának meghatározó szervező elve a tér.
Az aura kapcsán, melyet a mű körüli szertartás, rituálé teremt meg, állít szembe két fogalmat Benjamin: a kultikus értéket és a kiállítási értéket. A kultúra érzékelésében időben bekövetkezett változás során a kultikus értéket a technikai sokszorosítás révén a megnövekedett kiállíthatóság, így a kiállítási érték váltja fel. A fényképezés megjelenése a valóság közeledtét jelenti, ezzel szemben a kultikus érték magában hordja az adott mű megközelíthetetlenségét, tulajdonképpen nem is fontos annak láthatósága, létezésének ténye elegendő. Kultikus értéke a fényképnek is lehet, ez a tartalom függvénye. Az emberi arc kultikus értékkel bír, aurájuk megteremtette az emlékezés kultuszát, tulajdonképpen ezzel magyarázható a portrék népszerűsége.
A fényképezés elterjedésével kapcsolatban a teljes esszé mondanivalóját meghatározó kérdést fogalmaz meg Benjamin: vajon a fényképezés feltalálása nem változtatta-e meg a művészet összjellegét? Míg Bourdieu közepes művészeti ágnak, középszerű kulturális gyakorlatnak tartja a fényképezést, addig Benjamin teljesen más módon közelíti meg a kérdést. A művészet funkcióváltozásáról elmélkedik,( itt jön be ennek a koncentráció – szórakozás fogalompáros általi magyarázata). Más szóval, Benjamin írása annak a gondolkodásmódnak a kritikáját fogalmazza meg, mely a technikai sokszorosítás által született produktumokat, mint amilyen a fénykép, a film, műalkotásként való kezelésüknek még e forma kialakulása előtti időkből vett mércéjével méri.
A különböző nézőpontokból való megközelítés és ezek nem lineáris, hanem helyenként előbukkanó beépítése adja az esszé szerkezetének montázsszerűségét. A tizenharmadik résznél például az a benyomása támadhat az olvasónak, mintha a szerző egy filmet nézve jegyezné le gondolatait: “ a nagyfelvétel alatt a tér, az időlassító alatt a mozgás nyúlik meg”. Werfellel ellentétben, aki művészeten kivülinek tartja a filmet, a külvilágnak csupán steril másolatát látja benne, Benjamin szerint a film felszabadítja a teret, apró részletek érzékelése válik lehetővé általa, a dolgok új és több perspektívából való megközelítése. Ennél a résznél is alkalmazza “kedvenc” technikáját, ami általában a jelenségek dichotómiájára épít: a tudatosan versus öntudatlanul áthatott tér fogalompáros szemléletesen érzékelteti a film hatalmát. A kamera közvetítő ugyan, de önkényes manipuláló és korlátozó eszköz is a néző értelmezési lehetőségeinek szempontjából.
Olvasatomban a mű befejezésének, - mintegy keretet képezve a művészetnek a politikába való beágyazásával, illetve a kettő közötti viszonyrendszer felállításával - ironikus hangvételében egyben erős drámaiság érződik ki a fasizmus elmarasztalásaként, melyhez képest a kommunizmusnak “jobb” megoldása van.
Nagyon érdekesnek tartom, ahogyan a művészethez Benjamin a piacgazdaság oldaláról is megpróbál közelíteni. Ebben a felfogásban a művészet örök feladata, hogy olyan keresletet hozzon létre, melyet teljesen sosem tud kielégíteni. Például a filmszínész áru-jellege is magyarázza az auravesztés anyagi oldalát.
Benjamin esszéjének olvasása során ugyanazon elemek különböző szempontból, más-más viszonyrendszerben kerülnek előtérbe a szöveg más-más részein. A legtöbb esetben a jelenséget ellentét-párokra fűzi fel, ezzel a fogalmazástechnikával téve olvasmányossá a szöveget. A technikai sokszorosítás korát meghaladva a jelen digitális korszakában Benjamin írása új aktualitást nyer. Míg a manuálisan előállított, egyedi műalkotás és a technikai reprodukció szembeállítása elsősorban az eredetiség kérdését taglalta, addig a digitális médiumok a tér és az idő kategóriáit módosítják. Ilyen megközelítésben egy műalkotás több változata képzelhető el, de ugyanígy az is, hogy kézzel foghatóan talán nem is létezik. A műalkotások állandóan változó és változtatható formája számtalan új gondolatot ébreszt az aurával kapcsolatban. Ennek továbbgondolására mindenképp ajánlatos a szöveg értelmező tanulmányozása.
Felhasznált források:
Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://frankfurt.tek.bke.hu/media/szoveg/benjamin_sokszorosit.htm -
Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában
http://aura.c3.hu/walter_benjamin.html - Mélyi József fordítása
Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája
http://www.artpool.hu/Flusser/Fotografia/02.html
http://frankfurt.tek.bke.hu/frameset?navbar=szerzo&tart=/szerzo.htm&navbar=szerzo&tart=szerzo.htm
jó kis írás! még a vizsgámhoz is felhasználható. =)
VálaszTörlésÖrvendek, hogy tetszik és főleg, hogy hasznosítható :)
VálaszTörlés