Magyari Tivadar útravalójából szemlézve és rácsodálkozva a versre

Az ember néha kiragadna sorokat és mohón kisajátítaná azokat, merthogy az rá annyira illik… aztán megáll, elmélázik kicsit önzőségén és hagyja az egészet egyben, majd megmutatja másnak is, hadd találja meg mindenki a maga személyes sorait, kapja el a vágy kiragadni azokat, majd ráeszmélni, hogy otthagyva szebben hangzik és még szebben ha megmutatja mindenkinek…

Kassák Lajos: Távoli üdvözlet

Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra a hajnalban, vasalt, széles
szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőkben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren
voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénk fordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.
Aki elment az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek
a kósza lélek után.
Aki elment az elment, mondtam én is, de ugyanekkor mélységesen
éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg 
szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével fölébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is
itt maradtak.
A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem az megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.
Aki elment az elment, mondták gyerekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem így van.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán faképnél
hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.