A modernizáció és a következményeinek betudható technikai fejlődés vívmányairól szóló felvezetés már-már közhelyszámbamenően elkoptatott a különböző magyarázó, történeti írásokban vagy a huszadik századi gyors fejlődést taglaló retorikai elemeket sem mellőző napi média-megnyilvánulásokban. Amikor a televíziózásról beszélünk és ennek társadalomtörténeti kontextualizálására törekszünk elengedhetetlen beépítenünk e dinamikus ütemű fejlődés gyors kronológiai áttekintését, természetesen mindezt csak vázlatos módon, érzékeltetve a különböző tudományágak beható hozzájárulását a folyamatba. A távíró, mint az első modern kommunikációs eszköz elterjedése, a piacgazdaságba beágyazottan, megteremtette a feltételeit és az igényét egy komplex kommunikációs rendszer létrejöttének. Így a következő lépcső a telefon megjelenése, a hang, mint továbbítandó jel a fizikai távolságok redukálását tette lehetővé, jelentősen implikálva ezáltal az időtényezőt is a folyamatokba. Az említett gazdasági környezetben egyre fontosabbá válik az idő; az időgazdálkodás és a fejlődés szellemében a különböző tudományos kutatások kisérleteztek a rádiótechnikának minél szélesebbkörű alkalmazási területekre való kiterjesztésével, így jelent meg a rádiótelegráf, majd ezt követően a rádiótelefon a zene és a beszéd sugárzásának lehetőségével. Az 1800-as években a villamosság rohamos fejlődésével párhuzamosan jelentős eredményeket produkáltak kémiai kutatásokban is, melyek elsősorban a fényképezés technikájára hatottak meghatározólag.
A fogyasztói társadalom csírája már a huszadik század elején kibontakozni látszott a különböző ipari érdekeltségek ráhatásaképpen, melyek szorgalmazták a technikai eszközök, így a televíziónak is, háztartási cikként való elterjesztését, és az erre való igény kialakítását a társadalom egyre szélesebb köreiben. Paradox módon a televízió egy lakásban a lakókat otthonaikba zárta, de mégis ablakként nyílt előttük a világra. A rádiózást a televízió elterjedése rövid időn belül kiváltotta és monopol helyzetbe kerülését mi sem jelzi jobban, minthogy a sajtóban az addigi rádiós műsorok kritikái helyét átvette a televízióban sugárzottak méltatásai. És innentől számítható a televíziózásnak mint fontos társadalmi alrendszernek, egy önálló funkciójú monstrumként való körvonalazódása, melynek makroszintű hatása és befolyása megkérdőjelezhetetlen, de komplexitásánál fogva nagyon nehezen mérhető.
A kapitalista társadalomban a magán és a privát szféra dualitása fontos fogalmak, a televíziózás közegeit is e kettősség jellemzi: a mozizás és az otthoni televíziózás jelensége. Szimbolikus interakcionista módon közelítve az otthoni tévézés problematikájához szembeötlő, hogy a munkásosztály az a réteg, akinél a legnagyobb értéket képviseli a televízió léte a lakásban. Politikai funkciót sem kevésbé betöltve a műsorszórás a hatalomgyakorlás amolyan „rejtett tanterv”-szerű eszközeként is értelmezhető, mely a széleskörű televíziózás miatt „alattvalók”, állampolgárok sokaságához jut el saját otthonaikban ülve. Egy másik értelmezésben ugyanakkor, ez a demokrácia kiterjesztésének demonstrálására is szolgált, így terjedt el a közszolgálatiság fogalma a televíziózáson belül, melynek alappilléreiként jelenik meg az objektív hírközlés, a folyamatos és magas színvonalú ismeretterjesztés fontossága és ugyanakkor e tömegmédium értelmezett a nyilvános viták fórumaként is. Mindehhez, a már említett elektronikai ipar érdekeltsége és az otthonközpontúság ideológiája mellett, a társadalomnak az információra való igénye is hozzájárult.
Van egyrészt a közszolgálatiság mint társadalmi kontroll, illetve információ-szóró funkció, másfelől pedig a pluralizált, fogyasztás-orientált beállítódás is lecsapódik a televízió történetében a kereskedelmi televízióíás megjelenésével, mely a hirdetésektől, reklámoktól átszőve szintén egyénformáló, alakító, manipulatív erővel tud fellépni minden otthonban. Kezdetben ezek a tévétársaságok színházi műsorokat adoptáltak és azok közvetítésével generáltak nagy nézettséget, majd a „szappanopera” etimológiája mentén is szemléletes folyamat (érzelmileg túlfűtött drámasorozatok, melyeket egy mosószergyártó cég finanszírozott) eljutott a nagy méretű reklám-invázióhoz. Ebben a kontextusban a nézők már elsősorban fogyasztókként definiálódnak, a szegmensek is fogyasztási célpopulációk kategóriáit jelölik és ennek eredményeképpen a hálózatszerűen elburjánzott műsorok tömkelege a különböző tévétársaságok csatornáin már nem a rendszer sokoldalúságának mutatói, mint inkább a mennyiség özöne. És még az ’50-es években vagyunk. A kábeltévé megjelenésével vált sokszínűvé a kínálat, a fogyasztási preferenciákon túlmenően, vagy ennek alapját keresve a műsorgyártók fontosnak látták, hogy a vásárlóközönséget a társadalmi rétegződés dimenziójában is differenciálják, ezt annyira eredményesen teszik, hogy Raymond Williams szerint a tévé, már identitásalkotó tényezőként lép fel a lakosság körében. A nézők közti nagy kultúrszociológiai különbségek jól körülhatárolt módon a televíziózásban is lecsapódnak. A közönség csak egy egészen kicsi, iskolázott része figyeli a közszolgálati médiumot, a nagy kereskedelmi társaságok csatornái pedig a munkásréteg által preferált inkább. Egyes elméletek e televíziós rendszer számlájára a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének elősegítését is felírják, érvként említve az egyének kultúrához való eltérő hozzáférési lehetőségét, mely „információs szakadék”-ként beépült fogalom a különböző médiaszociológiai írásokban.
A műholdas technika fejlődése lehetővé tette a televíziózás és a csatornák választékának egyre szélesebbkörű elterjedését és a fejlődés ezzel egyidejűleg az antennák, parabola-tányérok miniatűrizálódásában is formabontó újításokat hozott, másfelöl a kulturális és viselkedésminták terjesztése is egyre többekhez jutott el a tévé képernyőjén keresztül. Ruhadarabokkal szemléltetve a következő háromcsatornás rendszer volt érvényben például Norvégiában: a P1- a „norvég mintás pulóvereseknek”, mint népcsatorna, P2- a „svájcisapkások” tábora, a kultúra iránt érdeklődők, valamint a P3 – a „bőrzsdekisek”, azaz a fiatalok csatornája. E szegmentálódás is jelzi a társadalom tévézés-fókuszált meghatározását, „többcsatornás társadalom”. Természetesen ez a hármas felosztás a valóság ideáltipikus leegyszerűsítése csupán, a kínálat kiszélesedése ugyanis már többszempontú és bonyolutabb tévézési prefernciákat jelöl.
A televíziózás történetében kutatkodva a különböző interaktív elemek bevonására már a betelefonálós műsorok bevezetésével törekvés mutatkozott, de a kereskedelmi érdekeltségek, kihasználva ezt a nisét, átalakították azokat pénznyelő automatákká. Az interaktivitás lehetőségeinek széles skálája az internetezés berkeiben tud kiteljesedni, de optimista álláspont szerint ez nem hat negatív erőként a televíziózásra oly mértékben, hogy eltüntesse azt, mint entertainment-elemet, már csak abból a komfortabilitás-faktorból adódóan sem, hogy míg a tévé előtt, elnyúlhat az ember a fotelben, addig a számítógép előredölt, íróasztal fölé, számítógépre görnyedő testhelyzetet követel és a kényelmes szórakozást nem biztosítja oly mértékben. Valószínüleg ezen álláspont képviselői nem számoltak a laptop mobilis alkalmazhatóságával, de legyen optimista a zárszó: mindig lesz televíziózás, mert társadalmilag rögzült kulturális gyakorlattá vált és beépült habitusaink formálójaként nehezen válunk meg tőle, így az internet mint komplementer kommunikációs és információs interfész jelenik meg, de tévézni a képernyő előtt fogunk. Talán...
A fogyasztói társadalom csírája már a huszadik század elején kibontakozni látszott a különböző ipari érdekeltségek ráhatásaképpen, melyek szorgalmazták a technikai eszközök, így a televíziónak is, háztartási cikként való elterjesztését, és az erre való igény kialakítását a társadalom egyre szélesebb köreiben. Paradox módon a televízió egy lakásban a lakókat otthonaikba zárta, de mégis ablakként nyílt előttük a világra. A rádiózást a televízió elterjedése rövid időn belül kiváltotta és monopol helyzetbe kerülését mi sem jelzi jobban, minthogy a sajtóban az addigi rádiós műsorok kritikái helyét átvette a televízióban sugárzottak méltatásai. És innentől számítható a televíziózásnak mint fontos társadalmi alrendszernek, egy önálló funkciójú monstrumként való körvonalazódása, melynek makroszintű hatása és befolyása megkérdőjelezhetetlen, de komplexitásánál fogva nagyon nehezen mérhető.
A kapitalista társadalomban a magán és a privát szféra dualitása fontos fogalmak, a televíziózás közegeit is e kettősség jellemzi: a mozizás és az otthoni televíziózás jelensége. Szimbolikus interakcionista módon közelítve az otthoni tévézés problematikájához szembeötlő, hogy a munkásosztály az a réteg, akinél a legnagyobb értéket képviseli a televízió léte a lakásban. Politikai funkciót sem kevésbé betöltve a műsorszórás a hatalomgyakorlás amolyan „rejtett tanterv”-szerű eszközeként is értelmezhető, mely a széleskörű televíziózás miatt „alattvalók”, állampolgárok sokaságához jut el saját otthonaikban ülve. Egy másik értelmezésben ugyanakkor, ez a demokrácia kiterjesztésének demonstrálására is szolgált, így terjedt el a közszolgálatiság fogalma a televíziózáson belül, melynek alappilléreiként jelenik meg az objektív hírközlés, a folyamatos és magas színvonalú ismeretterjesztés fontossága és ugyanakkor e tömegmédium értelmezett a nyilvános viták fórumaként is. Mindehhez, a már említett elektronikai ipar érdekeltsége és az otthonközpontúság ideológiája mellett, a társadalomnak az információra való igénye is hozzájárult.
Van egyrészt a közszolgálatiság mint társadalmi kontroll, illetve információ-szóró funkció, másfelől pedig a pluralizált, fogyasztás-orientált beállítódás is lecsapódik a televízió történetében a kereskedelmi televízióíás megjelenésével, mely a hirdetésektől, reklámoktól átszőve szintén egyénformáló, alakító, manipulatív erővel tud fellépni minden otthonban. Kezdetben ezek a tévétársaságok színházi műsorokat adoptáltak és azok közvetítésével generáltak nagy nézettséget, majd a „szappanopera” etimológiája mentén is szemléletes folyamat (érzelmileg túlfűtött drámasorozatok, melyeket egy mosószergyártó cég finanszírozott) eljutott a nagy méretű reklám-invázióhoz. Ebben a kontextusban a nézők már elsősorban fogyasztókként definiálódnak, a szegmensek is fogyasztási célpopulációk kategóriáit jelölik és ennek eredményeképpen a hálózatszerűen elburjánzott műsorok tömkelege a különböző tévétársaságok csatornáin már nem a rendszer sokoldalúságának mutatói, mint inkább a mennyiség özöne. És még az ’50-es években vagyunk. A kábeltévé megjelenésével vált sokszínűvé a kínálat, a fogyasztási preferenciákon túlmenően, vagy ennek alapját keresve a műsorgyártók fontosnak látták, hogy a vásárlóközönséget a társadalmi rétegződés dimenziójában is differenciálják, ezt annyira eredményesen teszik, hogy Raymond Williams szerint a tévé, már identitásalkotó tényezőként lép fel a lakosság körében. A nézők közti nagy kultúrszociológiai különbségek jól körülhatárolt módon a televíziózásban is lecsapódnak. A közönség csak egy egészen kicsi, iskolázott része figyeli a közszolgálati médiumot, a nagy kereskedelmi társaságok csatornái pedig a munkásréteg által preferált inkább. Egyes elméletek e televíziós rendszer számlájára a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének elősegítését is felírják, érvként említve az egyének kultúrához való eltérő hozzáférési lehetőségét, mely „információs szakadék”-ként beépült fogalom a különböző médiaszociológiai írásokban.
A műholdas technika fejlődése lehetővé tette a televíziózás és a csatornák választékának egyre szélesebbkörű elterjedését és a fejlődés ezzel egyidejűleg az antennák, parabola-tányérok miniatűrizálódásában is formabontó újításokat hozott, másfelöl a kulturális és viselkedésminták terjesztése is egyre többekhez jutott el a tévé képernyőjén keresztül. Ruhadarabokkal szemléltetve a következő háromcsatornás rendszer volt érvényben például Norvégiában: a P1- a „norvég mintás pulóvereseknek”, mint népcsatorna, P2- a „svájcisapkások” tábora, a kultúra iránt érdeklődők, valamint a P3 – a „bőrzsdekisek”, azaz a fiatalok csatornája. E szegmentálódás is jelzi a társadalom tévézés-fókuszált meghatározását, „többcsatornás társadalom”. Természetesen ez a hármas felosztás a valóság ideáltipikus leegyszerűsítése csupán, a kínálat kiszélesedése ugyanis már többszempontú és bonyolutabb tévézési prefernciákat jelöl.
A televíziózás történetében kutatkodva a különböző interaktív elemek bevonására már a betelefonálós műsorok bevezetésével törekvés mutatkozott, de a kereskedelmi érdekeltségek, kihasználva ezt a nisét, átalakították azokat pénznyelő automatákká. Az interaktivitás lehetőségeinek széles skálája az internetezés berkeiben tud kiteljesedni, de optimista álláspont szerint ez nem hat negatív erőként a televíziózásra oly mértékben, hogy eltüntesse azt, mint entertainment-elemet, már csak abból a komfortabilitás-faktorból adódóan sem, hogy míg a tévé előtt, elnyúlhat az ember a fotelben, addig a számítógép előredölt, íróasztal fölé, számítógépre görnyedő testhelyzetet követel és a kényelmes szórakozást nem biztosítja oly mértékben. Valószínüleg ezen álláspont képviselői nem számoltak a laptop mobilis alkalmazhatóságával, de legyen optimista a zárszó: mindig lesz televíziózás, mert társadalmilag rögzült kulturális gyakorlattá vált és beépült habitusaink formálójaként nehezen válunk meg tőle, így az internet mint komplementer kommunikációs és információs interfész jelenik meg, de tévézni a képernyő előtt fogunk. Talán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
te itt