Ma is korán
ébredtem. Viszonylag. Filmet nézni volt kedvem, de
nem akármilyent. Instant élményt akartam, de tömény esszenciát valamely témában.
Régóta kerestem és most újra eszembe jutott, ó, hát fent van, de jó, aztán már
forgott is.
Az Utolsó padban 1975-ből Lakatos Kati történetén
át, az önérzetes kis cigánylány szemén keresztül csöppenni abba a világba,
amellyel ő érintkezik elcsíp valamicskét abból az atmoszférából, amivel azok
találkoznak, akik ugyanúgy outsider-ek valamely többségi, a másra rácsodálkozó,
a sztereotípiáiban berögzült és azokhoz ragaszkodó perpesktívákban.
A Jéééé! Beeee! első
gyermeki dialógus is sokatmondó interakció. Ahogy halljuk Kati kihangosított gondolatait
tudunk kicsit inszájderei lenni az ő kis világának. A néhol szavak nélküli, színpadias
jelenetek csak felerősítik a viszonyulások visszásságát, de a képi megvalósítás
is csupa kontrasztos törekvés: játék a temetőben.
Zenthe Ferenc,
Görbe János, Bánfalvy Ági, Molnár Piroska, olyan nevek e filmben, akiknek
alakításai máskor is a képernyőhöz szögeznek, most mégis a kis amatőr Kati
ragadott meg leginkább. Gyerekként a felnőttek világában felnőttként él,
gyermeki tiszta gondolatokkal. Rácsodálkozik a világra, észleli de nem érti a
hozzá viszonyulásokat, egy szava van rá: ő cigány. És vannak az Eták a nénik,
bácsik mellett, a Györgyi nénik, a Kati nénik. Nekik nevük van, ők számítanak.
A névtelen virágos bácsi a nagymama pótlása, de igazából neki van szüksége a
kis Kati szeretetére.
Molnár Piroska
Györgyi tanárninéként a Pedagógus. Az osztály a valódi gyerekek. Az önérzetes
Kati pedig a felnőttek világában is helytálló, megpróbált, kis talpraesett
copfos lány.
Nekem ez a film
azt tanította, hogy mielőtt nem tudod, hogy ki mögött mi áll, ne vonj le
végérvényes, könnyen adódó következtetéseket. Ifjúsági tévéfilm volt 40 éve, talán
Tolerancia tantárgyból vetítették az iskolákban, képzelném, ha akkoriban így
ment volna, vagy valamely felzárkóztatási program pályázatában nyert
megvalósítandó oktató film, nem tudom.
Én a mában
értelmezem, ahogy rám hatott.
E film 57 percbe
sűríti a változás illúzórikus
optimizmusát, pár dialógusban, gesztusokban nyakoncsípett karaktertípusok
által, amikor mindenki hozzáállása változik. És ettől utópisztikus kicsit, ahol
a pedagógusnő a kulcs. Észrevétlen és öntudatlan az ő szeretete katalizálja a
változásokat, hogy Kati végül egy a többi gyerek közt és mégis A Kati, de már
csak az erős, átütő személyisége okán.
Szép film!
Nézzétek meg!
