Oldalak

2016/12/27

Dóra-palacsinta

Ezen a karácsonyon ismertem meg a Dóra-palacsinta Dóra részét. Legalábbis úgy érzem, fél órával a villámcsápú kék pillangós könyv befejezése után. De hogy kicsoda Dóra ma sem tudom, csak azt, hogy mire képes az ember lelkében százhatvan oldalon át, szinte laponként váltakoztatva a felszínre törő fizikális jelzésekben, hol könnyben tocsogó szem, hol harsogó, kitörő felnevetés, amikor az ember örvend, hogy nincs a másik szobában senki, aki éppen bolondnak nézné az egyszer szipogás, percek múlva nevetés miatt.

Ezért inkább elmondom mi a Dóra-palacsinta. Három fér el egy palacsintasütőben. Méreténél fogva sosem kell vesződni a palacsinták átkával, hogy esetleg átfordításkor elszakadnak. És átfordításkor megy rá a szezámmag, a már megsült részre. No és a legfontosabb rész szinte, telemea és sonka/szalámi megy a sós masszába. 2007 óta készítem. Akkor eszméltem rá, hogy a palacsinta nemcsak édes lehet, ahogy addig készítettem (amit többen híg jelzővel látnak el, mi csak simán így használjuk). Általában a főzés-tudományom elemeit nem tudom ennyire feldátumozni, de a Dóra-palacsintát akkor tanultam Dórától az Apafi manzárdos szűk kis konyhájában, ahol nemcsak hipp-hopp főzési praktikákat adtunk át egymásnak az ügyes egyetemista-lányok szakértelmével, de az így ellesett fogásokra egy kis személyiségpor is rászóródott alapösszetevőként, ami márkajelzéssé lett s így nosztalgia-tárgyakká is váltak e kaják az újrakészítésekben. Saci murokfőzeléke külön bejegyzést érdemelne...

Két karácsonyi délutánon át sétálgattak bennem a párhuzamos tinilány életérzések. A polczalaines videóinterjúkból nagyon a felszínükön ismert, számomra kegyetlen sorsok inszájder perspektívája és a tinilányé, akinek tíz éven át rendszerességgel vezetett naplófeljegyzéseiből rákontúroztak az emlékezés homályára, ami az enyém volt. Most először szégyelltem igazán a még gyermekkori vágyam, a kórház-fíling irigylést. Mert ez nekem nem volt meg kisiskolás koromban. És sosem. Sosem hiányoztam sem betegség, sem egyéb miatt negyedikig, pedig sokszor elképzeltem, hogy szép pizsamában ücsörgök az ágyon, anyukám mellettem és osztálytársak, rokonok hozzák nekem a narancsot és megsimogatva mennek el gyógyulj megekkel. Ez nálam kimaradt és helyette a hiányérzet, aminek  ma már nem is mérhető az etikai súlya a gyermeki felelőtlen vágyálmok soraiban, ami másnak, Dórának és társainak,  olyannyira kijárt, hogy életharccá duzzadt és a lét biológiai ténnyé soványodott hosszabb időszakokra. És mégis, az ezt leíró sorokban találtam meg azt az életérzést, ami hasonló hasonló korú lányokban. A keresést, az isten-élményt, a másképp, vagy csak mélyebb vagy csak túl sok gondolkodás belső kusza s néha különcösködő, makacsoskodó útjainak hasonlóságát a tinédzser korszak (vagy a tinédzsernek lenni a kétezres évek legelején) hasonló pszichológiai sémáiból adódóan, ami mégis mindenkinél egyedi. Az új iskola új, merev és skatulyázható dolgait. A kívül-maradás steril érzését, a nálam leginkább vajonmiértekkel tűzdelve.

Dóráról semmit sem tudtam, a válláról sem. Annyi rémlik, valaki mondta, műtétje volt. Nem is emlékszem pontosan, az első kilences körben került be, vagy utána, bentlakónak. Az egyediséget láttam benne, ami olyan mint amikor azt mondják, ez olyan beás, de mégis több, nem azt mondanám rá, hogy dórás. Valami olyan jelző, aminek masszájában benne van huszonsok kanál erő, nem adagolható, de ízében nagyon érezhető tartás,  most már tudom, elég sok sós oldat, humor és irónia szabadon beleszórva, barátkozás mértékkel és a recept többi titkos adalékanyaga, amik előttem nem fedték fel magukat. Ez a Dóra-palacsinta. Ritkán készítem, kedves vendégeknek.

2016/12/08

semmiség

Lelkiismeretem rongyosra lyuggattad
s mondom: pöttyös tapéta,
aminek látni akarom. S egyszerre
tudom mégis, csíkos
zebra. Rajta jársz-kelsz át,
míg egyszer csak
puff. Neked volt piros.

2016/11/11

Egy Katalinról...



... aki a nagymamám volt. Bő öt éve egyik bejegyzésemben - http://albertbea.blogspot.ro/2011/02/mama.html -
kifejtettem gyermekkori írói ambícióim legfőbb okát. Mama halálakor határozottan azt gondoltam, egy ilyen őszinte, szerény, egyszerűségében és alázatosságában követendő példa nem feledhető. Nevét, életútját át szerettem volna örökíteni a szépirodalomba... Mára úgy érzem ennek megírása nem tudna méltó lenni hozzá, sem az akkori elvárásomhoz. Az epigonságnak pedig, bár sokan gyakorolják, nem látom értelmét. Az emlékállításnak sokféle módja van... amikor gyermekként lefekvéskor gyakran a halál kérdésköre is szóba került, mama nem hessegette el a témát azzal, hogy nem gyermeknek való, ne beszéljünk róla. Egyik ilyen beszélgetésünkkor ezt mondta: fiam, én úgy tudom, miután az ember meghal, felveszi a fiatalkori legszebb formáját és úgy nézi fentről azokat, akik szerették. Ma értettem meg igazán, hogy ez mennyire így volt tegnap este a szép varrottasai közt. A kiállítás megszervezésében való részvállalásom az ő emlékének ajánlom.

2016/04/11

JA születésnapjára

Ki vagyok én
írni éppen ma
éppen arról
miről oly sokan
oly sokat már...

S ki vagy te
benne lenni
öntudatlan
meglapulni
s meg sem rebbenni a
vágyott telepátiában.

2016/03/20

Tavasz Első Reggele


Kinéztem az ablakon
lássam

Kinyitottam az ajtót
szagoljak bele

Harisnya, szoknya
hisz ünnep

Elindultam le a lépcsőn
sétáljak bele

Feloldottam a telefonom
örökítsem meg

Kitöröltem egy sort
ne vágjak elébe

Az
már nyár
volt


2016/01/17

Kati nénje

(1930. június 7. - 2016. január 15.)


Emlékrendezgetős hétvége ez. Nagyapám, apó egyetlen  nővére volt Kati nénje. Rá emlékezek és kutakodom legelső emlékeim után, amiben élesen felidéződik bennem alakja. Kicsi korunktól járt hozzánk, minden családi eseményen itt volt, mégsem látom magam előtt a régi öregházban, sem Márta keresztelőjén, sem az unokái ballagásain, konfirmálásain, amikre mind emlékszem, vagy azon a disznóvágáson, amikor első/másodikos korunkban Kingával meghúztuk a "piros pálinkás" üveget s elszédülgetve, vigyorogva bebújtunk a zöld "sifonyba", hogy ne vegye észre senki a csínytevést.

Ötödikes voltam, tizenegy éves, mikor nagymamám meghalt. Nagyon bántam őt. Sokáig. Akkor nyáron lehetett, apó még a szamáron elhozta a juhásztól a tejet, anyó még sajtot kötött belőle. Régi idők. Akkor történt, hogy anyó elküldött Kati nénjéhez, vigyek neki egy kis juhtúrót. Nem otthon, a mezőn, a háza mögötti s a mi kertünk után elterülő Pusztán találtam meg, és ez a találkozás él bennem élesen: amikor odaadtam a kis gomolyag becsomagolt túrót megfogta és megpuszilta mindkét kezem s ezt mondta: Az Isten áldjon meg, fiam! Emlékszem, olyan érdekes érzéssel ballagtam vissza a kerten át. Ez így talán még sosem fogalmazódott meg bennem, de ez volt első olyan élményem, amikor egy gesztusban tapasztaltam meg, hogy egy felnőtt úgy ereszkedik le egy gyermekhez, hogy közben a legszebb emberi méltósága nyilvánul meg: a tisztelete a másik iránt kortól függetlenül. Én ezt kaptam tőle, ahogy mamámtól is, abba nőttem bele, fel, hogy komolyan vettek, felnőttként tekintettek rám a kezdetektől, akként viszonyultak hozzám és szerettek. Egy gyermek számára ez a legtöbb, amit kaphat a felnőtt, tapasztalt, bölcs világból.
Ekkorra datálható, hogy én őt pótmamámmá fogadtam és azóta is úgy szerettem.

"Az asszonyi nemben is miért kellene csak Kleopátrák és Aspasiák emlékezetét fenntartani? - Azok a szeretetreméltók, akik elfelejtetnek, mert nem ültek királyi székben, vagy - nem szerettet­tek olyanoktul, akik trónusban ültek... mert jó szíveket nem bizonyíthatták meg királyi ajándékokkal... és nagy elméjeket nem trombitálták a világ előtt, de híven tűrtek, híven szerettek, férjeket és háznépeket boldoggá tették, szüleik örömei voltak, jó anyák, jó feleségek, jó leányok: miért nem érdemlenének ezek emlékezetoszlopot?" 
Kármán József: Fanni hagyományai 

Egyik évben ezzel az idézettel emlékeztem drága nagymamámra, aki lassan 19 éve nincs már köztünk. Két Kati, mindketten ugyanabban az évben születtek. Kati nénje ma alszik először a nehéz, földes-havas virágtakaró alatt. Legyen neki is könnyű az örök paplan!

E pár gondolattal az éterben állítok én magamban Neki emlékezetoszlopot!