Oldalak

2016/12/27

Dóra-palacsinta

Ezen a karácsonyon ismertem meg a Dóra-palacsinta Dóra részét. Legalábbis úgy érzem, fél órával a villámcsápú kék pillangós könyv befejezése után. De hogy kicsoda Dóra ma sem tudom, csak azt, hogy mire képes az ember lelkében százhatvan oldalon át, szinte laponként váltakoztatva a felszínre törő fizikális jelzésekben, hol könnyben tocsogó szem, hol harsogó, kitörő felnevetés, amikor az ember örvend, hogy nincs a másik szobában senki, aki éppen bolondnak nézné az egyszer szipogás, percek múlva nevetés miatt.

Ezért inkább elmondom mi a Dóra-palacsinta. Három fér el egy palacsintasütőben. Méreténél fogva sosem kell vesződni a palacsinták átkával, hogy esetleg átfordításkor elszakadnak. És átfordításkor megy rá a szezámmag, a már megsült részre. No és a legfontosabb rész szinte, telemea és sonka/szalámi megy a sós masszába. 2007 óta készítem. Akkor eszméltem rá, hogy a palacsinta nemcsak édes lehet, ahogy addig készítettem (amit többen híg jelzővel látnak el, mi csak simán így használjuk). Általában a főzés-tudományom elemeit nem tudom ennyire feldátumozni, de a Dóra-palacsintát akkor tanultam Dórától az Apafi manzárdos szűk kis konyhájában, ahol nemcsak hipp-hopp főzési praktikákat adtunk át egymásnak az ügyes egyetemista-lányok szakértelmével, de az így ellesett fogásokra egy kis személyiségpor is rászóródott alapösszetevőként, ami márkajelzéssé lett s így nosztalgia-tárgyakká is váltak e kaják az újrakészítésekben. Saci murokfőzeléke külön bejegyzést érdemelne...

Két karácsonyi délutánon át sétálgattak bennem a párhuzamos tinilány életérzések. A polczalaines videóinterjúkból nagyon a felszínükön ismert, számomra kegyetlen sorsok inszájder perspektívája és a tinilányé, akinek tíz éven át rendszerességgel vezetett naplófeljegyzéseiből rákontúroztak az emlékezés homályára, ami az enyém volt. Most először szégyelltem igazán a még gyermekkori vágyam, a kórház-fíling irigylést. Mert ez nekem nem volt meg kisiskolás koromban. És sosem. Sosem hiányoztam sem betegség, sem egyéb miatt negyedikig, pedig sokszor elképzeltem, hogy szép pizsamában ücsörgök az ágyon, anyukám mellettem és osztálytársak, rokonok hozzák nekem a narancsot és megsimogatva mennek el gyógyulj megekkel. Ez nálam kimaradt és helyette a hiányérzet, aminek  ma már nem is mérhető az etikai súlya a gyermeki felelőtlen vágyálmok soraiban, ami másnak, Dórának és társainak,  olyannyira kijárt, hogy életharccá duzzadt és a lét biológiai ténnyé soványodott hosszabb időszakokra. És mégis, az ezt leíró sorokban találtam meg azt az életérzést, ami hasonló hasonló korú lányokban. A keresést, az isten-élményt, a másképp, vagy csak mélyebb vagy csak túl sok gondolkodás belső kusza s néha különcösködő, makacsoskodó útjainak hasonlóságát a tinédzser korszak (vagy a tinédzsernek lenni a kétezres évek legelején) hasonló pszichológiai sémáiból adódóan, ami mégis mindenkinél egyedi. Az új iskola új, merev és skatulyázható dolgait. A kívül-maradás steril érzését, a nálam leginkább vajonmiértekkel tűzdelve.

Dóráról semmit sem tudtam, a válláról sem. Annyi rémlik, valaki mondta, műtétje volt. Nem is emlékszem pontosan, az első kilences körben került be, vagy utána, bentlakónak. Az egyediséget láttam benne, ami olyan mint amikor azt mondják, ez olyan beás, de mégis több, nem azt mondanám rá, hogy dórás. Valami olyan jelző, aminek masszájában benne van huszonsok kanál erő, nem adagolható, de ízében nagyon érezhető tartás,  most már tudom, elég sok sós oldat, humor és irónia szabadon beleszórva, barátkozás mértékkel és a recept többi titkos adalékanyaga, amik előttem nem fedték fel magukat. Ez a Dóra-palacsinta. Ritkán készítem, kedves vendégeknek.

2016/12/08

semmiség

Lelkiismeretem rongyosra lyuggattad
s mondom: pöttyös tapéta,
aminek látni akarom. S egyszerre
tudom mégis, csíkos
zebra. Rajta jársz-kelsz át,
míg egyszer csak
puff. Neked volt piros.