...jutott eszembe, hogy lassan tíz éve van ez a blogom és idén alig került ide valami. Pedig lettek volna, voltak gondolatok, de valahogy nem annyira ujjbegyekbefolyóan. Idén a kis sárga noteszem is valahol eltűnt a szekrény mélyén. Valamiért hagytam bent ragadni sok tapasztalást, történést, élményt...
...talán mert általában akkor érzem azt, hogy nincs miért szavakba öntenem valamit vagy le is írnom, ha úgy gondolom, nincs abban semmi érdekes, különleges, ahogy én látom az adott dolgot s így meg kit érdekel...
Márai naplókat hallgatva fogalmazódott meg bennem, hogy ha nem is tud az ember újat mondani, lehet épp a gondolatok ismerőssége lesz érdekes valaki számára, aki olvassa, akihez eljut, ha ki is írjuk magunkból azt, ami bennünk motoszkál.
Pótolni, utólagosan már nincs szándékomban semmit. A megélt dolgok intenzitása idővel kopik, a bent rekedt félsorokat előkaparászni és hozzájuk toldozgatni bármit is meddő kísérlet lenne, de ma megfogalmazódott bennem valami. Megpróbálom nem közhelyszaporítóan, koherensen leírni.
Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a dolgok rajta kívül állnak. Mintha nem lenne ráhatása, hogy valami épp miért úgy lesz, ahogy, így felelősség sem terheli az esetleges kudarcok után.
Mindent a másik embertől várunk, az hasson ránk úgy, hogy bennünk megváltozzon valami. És mindig itt csúsznak el a dolgok, a hárításnál és az akarásnál, amikor feladatnak látjuk azt, amit lehet csak könnyedén kéne hagyni alakulni, érni s ahol tehetünk valamit ott beleállni s nem azt hinni, hogy ez meghalad minket. Görcsöket kreálunk és nagyítunk fel, viaskodunk velük, belefáradunk és félreállunk. És önsajnálaton kívül nem teszünk semmit az ellen, hogy ez a hozzáállásunk megváltozzon. Inkább megnyugtatjuk magunkat, miért pont ez a legjobb lépés és keressük az utakat, módokat, embereket, akik talán másképp hatnak ránk, akik többet lesznek képesek kihozni belőlünk, a helyzetből, az új élményért. Lelkünk mélyén stabilitásra vágyunk, de az életmóddá váló keresésben, elmegyünk az olyan momentumok mellett, amikor ezt a biztonságot építhetnénk. Befele figyelünk, énidőt gyűjtünk, mert most ez a trendi, magunk fejlesztése, megismerése, pár szociális tevékenységben kimerítjük a Másokra való figyelést, s közben nem vesszük észre, hogy A Másik is a figyelmünkre, az időnkre vágyik az övéért cserébe. Csak elidőzgetünk emberekkel s közben eltelik az Idő, az én időm, a te időd, az ő ideje, az életidő.
De legyen pozitív a végszó: éppen a próbálkozások mutatják meg, hogy azért mégis mennyire szeretnénk. Ebben a folyamatban legyen elég erőnk, bölcsességünk tudni megfogni és megnyújtani a pillanatot, érezni és értékelni az időt, a sajátot, a másét az elkövetkező évben is!
BÚÉK!
Pótolni, utólagosan már nincs szándékomban semmit. A megélt dolgok intenzitása idővel kopik, a bent rekedt félsorokat előkaparászni és hozzájuk toldozgatni bármit is meddő kísérlet lenne, de ma megfogalmazódott bennem valami. Megpróbálom nem közhelyszaporítóan, koherensen leírni.
Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a dolgok rajta kívül állnak. Mintha nem lenne ráhatása, hogy valami épp miért úgy lesz, ahogy, így felelősség sem terheli az esetleges kudarcok után.
Mindent a másik embertől várunk, az hasson ránk úgy, hogy bennünk megváltozzon valami. És mindig itt csúsznak el a dolgok, a hárításnál és az akarásnál, amikor feladatnak látjuk azt, amit lehet csak könnyedén kéne hagyni alakulni, érni s ahol tehetünk valamit ott beleállni s nem azt hinni, hogy ez meghalad minket. Görcsöket kreálunk és nagyítunk fel, viaskodunk velük, belefáradunk és félreállunk. És önsajnálaton kívül nem teszünk semmit az ellen, hogy ez a hozzáállásunk megváltozzon. Inkább megnyugtatjuk magunkat, miért pont ez a legjobb lépés és keressük az utakat, módokat, embereket, akik talán másképp hatnak ránk, akik többet lesznek képesek kihozni belőlünk, a helyzetből, az új élményért. Lelkünk mélyén stabilitásra vágyunk, de az életmóddá váló keresésben, elmegyünk az olyan momentumok mellett, amikor ezt a biztonságot építhetnénk. Befele figyelünk, énidőt gyűjtünk, mert most ez a trendi, magunk fejlesztése, megismerése, pár szociális tevékenységben kimerítjük a Másokra való figyelést, s közben nem vesszük észre, hogy A Másik is a figyelmünkre, az időnkre vágyik az övéért cserébe. Csak elidőzgetünk emberekkel s közben eltelik az Idő, az én időm, a te időd, az ő ideje, az életidő.
De legyen pozitív a végszó: éppen a próbálkozások mutatják meg, hogy azért mégis mennyire szeretnénk. Ebben a folyamatban legyen elég erőnk, bölcsességünk tudni megfogni és megnyújtani a pillanatot, érezni és értékelni az időt, a sajátot, a másét az elkövetkező évben is!
BÚÉK!
