Tőle nekem - Tőlem Nektek

Zsuzsával mindenről szoktunk beszélgetni, de tényleg mindenről. Mostanában sajna kevesebbet. A fizikai távolság lepelként rávetül a mindennapos infók átadására, hiába fogadkoztunk nyár elején, hogy aztán... mi, nem engedünk. No, de, ami ugyanaz maradt, most is tudunk egymás csacskaságain jókat derülni, és bölcs, sokat éltek módjára, mindenről véleménnyel lenni és meggyőződéssel leszögezni, hogy már pedig, így van jól minden és ha lehet jobb, rajtunk áll. Olyan motivációt ad, hogy letéve a telefont, már a jobbátétel azonnali gyakorlásába kezdenék. Persze voltak néha túl liberális ötletei, számomra legalábbis azok, meg kell hagyni... Apropó Zsuzsa, miért is írok én róla? Fel akartam vezetni a Dalí festményt, amit tegnap kaptam tőle egy megjegyzéssel: "Lehet neked nem fog tetszeni, nekem nagyon". Még mielőtt kinyitottam volna a csatolmányt, már agyaltam, mit ábrázolhat, amitől neki nagyon, de nekem nem biztos, hogy tetszeni fog. Még most is azon agyalok, hogy mit ábrázol, de azt mindenesetre, a belebámulás első öt másodpercében éreztem, hogy nekem is nagyon bejön, illetve leköti a figyelmem százötven százalékig s ez már jó. Talán a testrészek funkcióváltásából adódó feszültség generálta azóta méginkább fokozódó kíváncsiságom.Tovább is van...



A neve hallatán annyi persze már bent volt, hogy nagy szürrealista, így nem teljesen tiszta lappal indított a "képnézegető programom", de ennyi talán kell is, hogy ne "kérdőjelezz" meg "alapvető" műfaji sajátosságokat. (Minek a sok macskaköröm? mert végsősoron, mégis minden relatív). Hozzáállásom, mint rejtvényhez, sőt, legyen: Rejtvény. Vagy inkább találós kérdés? Attól függ, kérdésre keres választ, vagy "szétszórtságában" hirdeti holisztikus megközelítésben, hogy minden egy egész része... nem a valóság tájain láttatja az elemek, mert tárgyakká mégsem redukálnám őket, egymásba fonódó létét. Mintha, az egész egy nagyon fura, de azok közül való álom lenne, amelyekre sokáig emlékszik az ember. Illúzió? A valóságtól való elrugaszkodottság, végtelenbe nyúló tér, már már térnélküliség. Az alapvető geometriai formák bevetése talán épp e légkört, hangulatot hivatottak optikai csalódásokká alakítva megteremteni. Talán nem fontos mindenben látni valamit, de e festményben valahogy sejtjük a dolgok összefonódását, keressük az összefüggéseket már-már görcsösen. Akkor éreztem, hogy túlontúl birtokába vett a megfejtés szenvedélye, mikor azon vettem észre magam, hogy a műlábakba illesztett szögeket számolom. :))

Nem néztem utána, többet nem tudok, de címmel jött a kép: Léda széke. No, itt jön be, a tudatlanság esetleges átka, a mitológiai ismeretek hiánya. Mert lehet, egy félistennők közötti interakció dalís ábrázolása ez egy már létező Léda-történetre. No, ezért mondtam: nem kell cím! Csak kép kell és a "nézzük csak így is, úgy is"-belebújós/távolodós kíváncsiság. Morbid külsejű, anorexiás, a megnyújtott formák által mégis kecses, divattervezők vázlatlapján feltűnő sziluettekre emlékeztet a két nő. Közben azon gondolkodtam, mitől nők, a lenge ruházatban, de velejükig lecsupaszított formák a pár sejtető idomábrázoláson túl? A szirénruhán túl a felvett póz mindenképp a nőiesség megnyilvánulása. A szirénesebb hölgy olvas. Lehet az előtte szó szerint kitárulkozó másik gondolataiban, agytekervényeinek színes világába belelátva?
Lehetne ezt két barátnő pszihologizáló-filozofáló traccspartijának kiábrázolt változataként is értelmezni. Nem gondolod, Zsuzsa? :)) és ezzel máris benne vagyunk mi is. :) Köszi az ajándékod!