Kedves tanárok, szülők, barátok, vendégek!
Kedves évfolyamtársaim!
Tegnap este leültem a szőnyeg sarkára és elkezdtem számolni az ujjaimon mint első osztályban, vagy még az oviban.
Mondhatnánk azt is, hogy számmal láttam el, kódoltam a BALLAGÁSAIM változó attribútumait, de milyen mérési szintű is lenne ez? Intervallum- vagy már arányskála? Hú, inkább nem égetem magam. Azt mondom csak, ennyiszer ballagtam.
Ti, kedves társaim, legtöbben eggyel kevesebbszer, így talán egészen más elvárásokkal indultatok el három éve a felsőoktatás „SZOCIOLÓGIA”, illetve „ANTROPOLÓGIA” táblával ellátott ösvényén. Most már bevallhatom nektek, hogy a legelső tanítási héten, csak szerdától mertem bemenni órákra, addig élt bennem a félsz, hogy vajon milyen lesz egy új közösségbe becsöppenni, egyáltalán kialakul-e egy közösség.
Nehéz ilyenkor közhelymentesen, kendőzetlen hangnemben megszólalni, de azt hiszem mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez a közösség kialakult, még ha az elején a klikkesedés rögös útján jártunk is, különben Anna tegnap este féltizenkettőkor nem írt volna bátorító esemest; Csabinál nem ehettünk volna két slide összeállítása közt paradicsomos vajaskenyeret; Tamással nem beszéltünk volna félóránként telefonon, hogy akkor, hogy is áll a GE-ügy, már csak így rövidítettük a Gáll Ernő Emlékestet; Ilma nem segített volna be egy a szakdolgozathoz szükséges interjú elkészítésével; Ágotával és Zsuzsával nem együtt bújtunk volna ki a ránk dőlt, összetört sátor alól és a következő konfidenciális információk miatt a személyeskedést félretéve, nem lett volna elküldve egy tavalyi kicsempészett tételsor a közös listára valamelyik vizsga előtt, ami végülis azóta megváltozott; nem próbáltunk volna a Félszigeten ismerősöket terelgetni a társunk éppen aktuális zónájába egy kérdőív-kitöltésre és talán az óralátogatók névsora a lapon sem tért volna el a tényleges jelenlevőktől; vagy a keddi hírszemlézésre nem ugyanabból a Szabadságból, Krónikából csemegéztük volna össze a hírfoszlányokat és sorolhatnám még a közösséggé kovácsolódásunk bizonyítékait, de ez túl émikus ízű lenne, talán túl szubjektív ahhoz, hogy az itt jelenlevők unalommentesen interiorizálhatnák azt.
Első évben Geambaşu Réka tanárnőnk egyik órán megjegyezte: harmadév végére nektek szociológusul kell tudni. Hogy ez mennyire sikerült, hadd ne most bizonyítsuk. Kusza szavakat összefűzve, talán még ökológiai tévkövetkeztetés csapdájába esnénk és tanáraink elcsüggedve vennék tudomásul, hogy egyetemi szocializációnk során a különböző tőkefajtáinkat nem a legnagyobb sikerrel konvertáltuk át egymásba. De vigasztal a tudat, hogy e kis csoport nem lóg a levegőben, társadalmilag beágyazott és bár a gyenge kötések ereje a karrierépítésben bizonyítottan nagyobb hatást ér el, azért erős kötéseinket se próbáljuk meg csak úgy ignorálni. Nem lenne plauzibilis azt mondani, hogy most befejezem mondókám, mert mindent elmondtam. Ez nem igaz! Mert még nagyon sok mondanivalóm lenne az elmúlt három évről, egyetemről, találkozásokról, helyszínekről, de mindenki sajátos mentális térképezéssel raktározza el ezeket magában, hagyjuk, hogy ki-ki ezt újraélje belül, ha úgy érzi ez az óra arra is való.
És végezetül rímfaragó énem is sok sikert kívánna magunknak a következő pár sorral:
Szociológia szakos hallgatóból szociológusnak előlépni?
Talán túl meredeknek tűnik még e lépcsőfok
de elhinni, hogy azzá válhatunk talán megéri
s így motiváltan ezért tenni:
ez legyen most fő feladatunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
te itt