... aki a nagymamám volt. Bő öt éve egyik bejegyzésemben - http://
kifejtettem gyermekkori írói ambícióim legfőbb okát. Mama halálakor határozottan azt gondoltam, egy ilyen őszinte, szerény, egyszerűségében és alázatosságában követendő példa nem feledhető. Nevét, életútját át szerettem volna örökíteni a szépirodalomba... Mára úgy érzem ennek megírása nem tudna méltó lenni hozzá, sem az akkori elvárásomhoz. Az epigonságnak pedig, bár sokan gyakorolják, nem látom értelmét. Az emlékállításnak sokféle módja van... amikor gyermekként lefekvéskor gyakran a halál kérdésköre is szóba került, mama nem hessegette el a témát azzal, hogy nem gyermeknek való, ne beszéljünk róla. Egyik ilyen beszélgetésünkkor ezt mondta: fiam, én úgy tudom, miután az ember meghal, felveszi a fiatalkori legszebb formáját és úgy nézi fentről azokat, akik szerették. Ma értettem meg igazán, hogy ez mennyire így volt tegnap este a szép varrottasai közt. A kiállítás megszervezésében való részvállalásom az ő emlékének ajánlom.
