Találtam valamit ma is... :)

... azaz rámtalált.

Szilágyi Domokos
KÉSÉS

Öt percet késik a vonat,
öt üres percet kapunk a semmitől.
Kitölthetetlen perceket:
mert elterveztük: utazunk,
mert elterveztük: szeretünk,
mert elterveztük: hogy nem maradunk le
még öt percig sem, semmiről!
Kitöltjük előre az űrt,
amely vár.
Elterveztük, hogy kitöltjük magunkkal,
amíg lehet.
Falánk a késés:
nem ismer lehetetlent:
lehetetlent csak mi ismerünk.
S úgy hívjuk: nemlét.
ÉS AZT IS KITÖLTJÜK MAGUNKKAL!
Öt percet késik a vonat:
ezen múlunk.
Ezen múlunk el.
Gondolkodom... Mit fűzhetnék én még ehhez? Annyira egész ez így és annyira minden benne van, annyira én is, te is, mi, hogy csak kivenném magunkat vagy belerondítanék ebbe a holisztikus világlátásba egy csacska semmilyense mondattal. Ezért alkudozni kezdtem magammal, asszociációs játék talán még nem nagy bűn, végülis asszociációim sebbessége által kialakuló hangulatom, ami leköt egy vershez, műhöz, bármihez. Mit mond nekem? Mivel több ez mint ahogy én látom? De ha épp tartalomjegyzéke pillanatnyi érzéseimnek, vagy csak egy margójegyzet szétszórt életfilozófiám szakadt lapján, akkor is több mint én, több mint te, több mint mi. Ő nekünk. Hajni azt mondta egyik bejegyzésemre, jaj de jó, végre érti amit írok, néha nagyon kusza vagyok... talán ettől beás, ahogy Zsuzsa mondaná, jah és Ágota csak ennyit fűzne hozzá: Jaj, Beám, már megint túl sokat gondolkozol, Márta meg egyszerűen elintézi a sznob! hangos jelzővel és fanyarul félrehúzza a száját, persze ez röhögő emoticon-ként jön át legtöbbször... no, de túlélem és még van pár mondatom, igyekszem leírni normálisan.
Tovább is van...



A Ríszeg-tető jóvoltából kevésszer vártam vonatra, stoppolás közben az ember csak azon idegeskedik, hogy lefagy a keze, vagy izzad a porban, vagy ázik, vagy szid egy elsurranó szabadhelyes autót. A vonatvárásnak egész más a fílingje. Mintha megrövidítenék az ember napját, ennélfogva életét és nem lehet lázadni. Menj el az állomásról? Később érsz célba, haza, szeretni... eltolódó megérkezés, késés. S hogy mennyire benne vagyok... csak most látom... mert elterveztem... azt is, hogy ezt befejezem, még ha csak zagyvaságokat is írok le végül. Üres ötperc, tervezetlenségében a betervezett mindenhez képest, s ilyenformán elpocsékolt. Mert elterveztük, hogy utazunk, hogy szeretünk, hogy nem maradunk le még öt percig sem semmiről! És nem az van, hogy a vonat nem vár, lekéssük, hanem nekünk kell várni rá. És ekkor eszünkbe jut, hogy mennyire siettünk és az az öt perc, ha betervezhettük volna... nem marad ki csomagunkból a fésű, a hűtőben a madártej, a nyelvünk hegyén a mondat másik fele, a lényeg... és vigasztalásul kitöltjük a nemlétet magunkkal, mintha lennénk valahol valahogyan és főleg MI, mert az fontos Most nekünk, hogy azok mi legyünk Majd és ha azt mondják csak lélekben, testben már semmiképpen, kissé elfanyalodunk, mert annyira szeretjük magunkat... hogy is van ez? Ma is bekentük a kezünket, holnap jön a mégtöbb q10-es testápoló a rivális katalógusból és külön massza van a körömház ápolására is... és akkor elpuhul, elszárad, s leszünk nemlétben széltől szélig betöltve a teret... talán
Idő - ember viszonya. Az idő fegyvere az elmúlás, erre az ember védőpajzsa a tervezés. S a vers a kozmoszba emeli ezen örökös vívódás atmoszféráját, meghagyva azért az egyszerű halandó képet is, áll a pára a peronon és pár batyujára vigyázva óráját kémleli. Öt perc csupán, mégis veszteség érte, mert a nemlétet csak tervezzük kitölteni magunkkal, a jelent meg is akarjuk élni teljességgel, és ezt tesszük görcsösen. S az a fránya öt perc elmulaszt, mert életünkből elrabolt ennél sokkal többet, nem mérhető entitás a KÉSÉS vesztesége. S mintha megvilágosodna, hogy mindez amiatt, mert terveztük. A késés is viszonylagos, ha egész életünkben ráérünk, nincs miről lekésnünk. Azért van aki, mégis elmegy az állomásról és más járműre száll.